Sötét órák
Bezáródtak az ajtók
sötétbe borult a szívem
elhalkulnak a léptek
és nem tudom, melyik oldalon állok
Én vagyok az, aki megy
vagy végül mégis maradok
a léptek nem felelnek
szárnyat bontok, csendben tovább szállok
ha most elvesznék
zuhannék a sötétségbe
olykor nevetést hallok,
mint egy pislákoló gyertyaláng
de nem érzem melegét
megdermedve áttetszővé válok
ha most lezuhanok
elveszek a sötétségben.
SKY
Összebújva ültek a kanapén és az Agymenőket nézték a tévében. Normális esetben köszöntem volna, rendelek egy pizzát és csatlakozok Lilyhez. Számomra ez a felállás, hogy Aiden éppen a helyemen terpeszkedik és Lilyt öleli, nem volt összeegyeztethető azzal, amit elképzeltem erre az estére.
- Sziasztok!
Már fordultam is a szobám felé, de Lily hangja megállított.
- Sky, de jó, hogy itt vagy! Gyere, filmezz velünk! Még csak most kezdtük, pattogattunk kukoricát, és kóla is van a hűtőben.
Tényleg örült nekem, és ez megmelengette a szívemet annyira, hogy majdnem meg is tettem, amire kért, de ránéztem Aidenre, aki csak bólintott felém és tüntetőleg bámulta tovább a képernyőt, mintha nekem kellene elnézést kérnem a zavarásért. Nyilván keresztül húztam a számításait azzal, hogy megjelentem, de nem állt szándékomban ezért bocsánatot kérni, elvégre ő volt az én lakásomban.
- Majd máskor – mosolyogtam Lilyre. – Fárasztó volt ez a nap, inkább lepihennék.
Nem vártam meg, mit reagál Lily, visszavonultam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a laptopomat, de csak bámultam a kezdőképernyőt, nem tudtam, mihez is kezdhetnék.
Zavart ez az egész helyzet és nem tudtam változtatni rajta. Megnyitottam egy jegyzettömböt és felírtam: Sötét órák. Valahogy így képzeltem egy estét, amikor a saját szobámba visszavonulva töltöm az éjszakát, miközben a lány, akit szeretek, egy másik fiúval ült a kanapémon, és csak egy fal választott el tőle.
Leírtam pár sort, aztán kiábrándultan lehajtottam a laptop tetejét és kimentem a konyhába. Egy pillanatig szemeztem a kávéfőzővel, ha felpörgetném magam éjszakára, akár munkával is tölthetném az időt, aludni úgysem tudnék. De féltem, a munka se menne, amíg Aiden itt van.
Kifordultam a konyhából és egyenesen Lilybe ütköztem.
- Zavarunk? – az arcomat fürkészte, aggodalom volt a szemében, talán ő is érezte, mennyire felemás ez az egész. – Akarod, hogy elmenjünk? Ha szeretnéd, hazaküldöm Aident, biztos pihennél.
- Hagyd csak, érezzétek jól magatokat! – sóhajtottam, majd kivettem a kulcsomat a csorba tálból, amit a komódon tartottunk az előszobában.
- Elmész? – ijedten nézett kezemben a kulcsra, hirtelenjében magára vette a felelősséget mindenért, amit azóta tett, hogy beköltözött, és most küzdött a kellemetlen érzéssel a lelkiismeretében. – Sky, te vagy itthon.
- Mondom, ne csinálj belőle problémát. Judd ilyenkor még fent van, szinte sosem alszik. Felugrom hozzá. Te pedig tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Majd beszélünk, rendben?
Egy puszit nyomtam a homlokára.
- Ühüm! – felelte kelletlenül.
Indultam volna a kabátomért, de mintha beleakadtam volna valamibe. Lenéztem a kezemre és láttam, hogy Lily a pulcsim ujjába kapaszkodik. Finoman megrántottam a karom, mégsem engedett el.
- Lily! – néztem rá kérlelőn, de ő csak lehajtott fejjel bámulta a megnyúlt anyagot. Ujjai lassan lecsúsztak róla, elengedett, de nem fűzött hozzá mást, csak megfordult és csendesen visszament a nappaliba.
Két lépéssel utolérhettem volna, de ezt már csak a képzeletem játszotta le. Elkapom, átölelem és addig csókolom, amíg el nem gyengülnek a lábai.
Bazinga!
LILY
Nyomasztott Sky előző esti viselkedése. Próbáltam elhárítani a feltörő bűntudatot, persze, magamat hibáztattam a kellemetlen szituáció miatt. Üzenetben többször is bocsánatot kértem tőle, de ő úgy tett, mintha minden rendben lett volna. Szerettem volna reggel beszélni vele, mielőtt elmentem az iskolába, de nem töltötte otthon az éjszakát. Csak amiatt zavart a helyzet, mert úgy éreztem, szándékosan kerül engem.
Abban a reményben siettem haza, hogy otthon találom, de csak az üres lakás és az előző estéről maradt mosatlan edények vártak rám. Fogtam a telefonomat és újabb üzenetet írtam neki:
Itthon vagyok. Jó lenne, ha tudnánk beszélni.
Nem sokkal később jött meg a szűkszavú válasza:
Tíz perc múlva otthon leszek.
Nem erre számítottam. Azt vártam, hogy majd keres valami kifogást, vagy továbbra is úgy tesz, mintha oké lenne az, hogy este ő menekült el a lakásból. Nem akartam a terhére lenni és ezt értésére akartam adni. Bármilyen kompromisszumra hajlandó voltam, hogy ne legyen számára kellemetlen a helyzet. Túl sokáig éltem úgy az anyám mellett, hogy a bűnbak szerepét kellett magamra vállalnom, és most, hogy új esélyt kaptam Sky mellett, nem akartam hibázni.
Bepakoltam az edényeket a mosogatógépbe és elindítottam a programot. Amíg szellőzött a lakás, gyorsan rendet raktam, azt akartam, hogy Sky lássa, számíthat rám, megbízható vagyok, és ha ő nincs itthon, akkor is kézben tartom a dolgokat. Talán túlságosan is rágörcsöltem, hogy ne okozzak neki csalódást, fel sem ötlött bennem, hogy esetleg valami más bánthatja őt.
Végeztem a házimunkával, amikor csöngettek. Zokniban futottam, hogy kinyissam az ajtót, majdnem elcsúsztam a járólapon, kicsit neki is estem a falnak a szűk folyosón. Nevetgélve nyitottam ajtót:
- Elvesztetted a kulcsodat? – nevetésemet azonban hamar döbbenet váltotta fel. Sky helyett az apám állt az ajtóban.
- Jó látni, hogy boldog vagy, Lily – mosolygott rám félszegen. – Behívsz?
Némán bámultam rá, fogalmam se volt, mit tegyek. Apám kérdőn nézett rám és várta, hogy behívjam, míg bennem vad viharok dúltak. Egy pillanattal előbb még nevettem, most pedig legszívesebben becsaptam volna az ajtót és elbújtam volna a gardróbban. Ez egy gyerektől talán elfogadható reakció lett volna, de már nem voltam gyerek, nem menekülhettem el, de azt sem tudtam, mit tegyek. Tanácstalanságom már kezdett kínossá válni, így kénytelen voltam megadni magam és félreálltam az útjából.
- Azt hittem, ilyenkor még iskolában vagy.
Mindketten zavartan toporogtunk az előszobában, úgy éreztem magam, mintha egy kalitkába szorultam volna vele. Szabadulni akartam, de apám elállta az utamat, kénytelen voltam mondani valamit, hogy kimozduljak a holtpontról.
- Beszélni akartam Sky-jal.
- Én is. Nincs itthon? – hátrafordult, mintha bármelyik pillanatban felbukkanhatna Sky, számára is kínos lehetett a találkozásunk.
- Azt hittem, ő jött. Már itt kellene lennie.
Elindult a nappali felé, ezzel feloldva kínos vergődésünket. Kelletlenül követtem őt, miközben azon törtem a fejem, hogy mihez kezdjek, hogy oldjam a zavaromat, de leginkább azon, hogyan menekülhetnék el.
- Akkor megvárom, ha nem bánod. Springfieldben voltam tárgyalni egy kiállításról és gondoltam, visszafelé beugrom hozzá. Ha tudom, hogy itthon vagy, nem jövök fel. Sky azt mondta, várjak még a találkozóval.
- Jól mondta – sóhajtottam és eszembe sem jutott, hogy ezzel talán megbánthatom őt. Annyira féltem a kínos kérdésektől, hogy nem is igazán tudtam, mit beszélek. – Kérsz egy kávét?
- Ne fáradj, csurig vagyok már kávéval. Inkább üljünk le.
Apám az egyik, én a másik fotelben foglaltam helyet, kellő távolságban egymástól. Drukkoltam, hogy kerülje az olyan témákat, mint az iskola, anya vagy a fiúk. Túl régen találkoztunk már ahhoz, hogy fesztelenül tudjunk beszélgetni, főleg ezekről a dolgokról.
- Mindig szerettél itt lenni Veronique-kal – nézett körül a lakásban. - Milyen féltékeny volt rád Joseph! Szerettek volna egy közös gyereket, de valahogy nem sikerült, és éppen te, aki Joseph vérrokona voltál, pont Veronique-ot választottad! Bár anyádat is dühítette a helyzet, nem tudott mit tenni ellene – mélyet sóhajtott az emlékek hatására. - Hiányoznak nekem.
- Nekem is - suttogtam magam elé.
- Nagyanyádék szeretnék, ha meglátogatnád őket – váltott témát, de azonnal visszakozott, amint meglátta az arcomra kiülő rémület. – Hát, igen, tudom, hogy nem könnyű velük, hidd el, én is csak akkor megyek ki Rosewoodba, ha nagyon muszáj. Nagyon merevek, igaz?
- Mindig kellemetlenül éreztem magam náluk – vallottam be. – Egyszer hallottam a nagyit arról beszélni, hogy fiúnak kellett volna születnem.
- Ezt nem előtted kellett volna megbeszélniük. De, tudod, én kifejezetten örültem annak, hogy lány lettél – közelebb hajolt hozzám, láttam, ahogy kivörösödnek a szemei. - Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Remélem… remélem, még van esélyünk mindent helyrehozni. Gondolod, hogy megpróbálhatjuk?
- Nem tudom. Még minden annyira…
Csapódott a bejárati ajtó, Sky léptei egyre közelebbről hallatszottak. A szobám előtt lassított, majd egyenest a nappali felé tartott.
- Tudom – súgta apám. – Akkor még várunk.
Kissé megkönnyebbültem és még mulatni is tudtam a Sky arcára kiülő döbbeneten. Lerogyott a kanapéra és felváltva nézett ránk.
- Erre nem igazán számítottam. Lily írt, hogy beszélni akar velem, de nem gondoltam volna, hogy téged is itt talállak. Történt valami?
- Csak az égiek kijátszották a lapjaikat. Hozzád jöttem, közben jól megijesztettem Lilyt.
Mindketten engem néztek és én gyűlöltem, hogy a figyelem középpontjában vagyok. Felugrottam a kanapéról, úgy gondoltam, ennél tökéletesebb pillanatot nem is választhatnék a menekülésre.
- Főzök egy kávét!
Meg sem álltam a konyháig. Feltettem a kávét, de a készülék zümmögése mellett is csak apám hangját hallottam, ahogy az égiek lapjait emlegeti.
SKY
Kortyoltam egyet a poharamból. Nehéz két nap állt mögöttem és még mindig nem tudtam rendezni a gondolataimat. Aiden jelenléte és Steve meggondolatlan látogatása kibillentett abból az egyensúlyból, amit Lily beköltözése óta állítottam be. Tartottam tőle, hogy ezek a pillanatok egyre gyakoribbak lesznek, ahogy haladunk előre az időben. De csak Aiden miatt éreztem úgy, hogy innom kell, különben becsavarodok.
Nem kerülhettem el, hogy beszéljünk, hosszas győzködés után rá is álltam, de Steve látogatása után Lily elmenekült itthonról, szaladt vissza Aiden karjaiba. Innom kellett, megrémített a gondolat, hogy most ő öleli.
Nem vártam, hogy hazajön, ezért nyomorultul éreztem magam, amiért így talált a nappaliban. Szavai méregként hatoltak a bőröm alá, amikor megszólalt azon a színtelen, érzéketlen hangon, ahogyan ő próbálta védeni magát attól, amivel itthon szembesült.
- Beszélnünk kell.
Nehezen álltam Lily tekintetét, ahogy állt a nappaliban és vizslatott engem, a poharamat és a megbontott borosüveget az asztalon. Láttam szemében a csalódottságot és azt, hogy emiatt gyengének tart. Az anyjára emlékeztetem, és mindarra, ami elől menekült.
- Gondjaid vannak?
Levetette magát mellém a kanapéra. Már azért is hálás voltam, hogy nem futott el előlem, de tudni akarta, mi áll a piálás mögött. Persze, ettől is bűntudatom volt.
- Akad. Kinek nem. Ez a munka felemészti az embert.
Bámulta a poharat a kezemben. Hallgatott. Nem tudtam elviselni a hallgatást, sem a tekintetét, ahogy figyelt.
Letettem a poharat és fejemet hátrahajtottam a kanapé támlájára. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogasson, de megcsapott Aiden illata, amit magába szívott a bőre, erre nem volt ötletem, hogyan védhetném ki. Elhúzódtam tőle, ennyire tellett az erőmből.
- Sajnálom – bukott ki belőle a bocsánatkérés, bár fogalma sem volt, miért teszi. Megesett rajta a szívem. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy neki fogalma sincs az érzéseimről, és nem hibáztathatom azért, mert együtt van Aidennel.
- Nehéz időszak ez. Kicsivel több pihenésre és nyugalomra van szükségem.
- Zavarlak? Miattam nem tudsz pihenni? Tudhattam volna, hogy hamarosan rám unsz és rájössz, nem volt jó ötlet, hogy ideköltözzek.
- Lily! – hajoltam előre hirtelen. Megijedt a váratlan mozdulattól. – Nem te vagy a hibás! Eszedbe ne jusson! Szeretem, hogy itt vagy, és egyáltalán nem zavarsz. Csak…
- Csak?
- Megtennéd, hogy beszélsz Aidennel, hogy akkor jöjjön, amikor nem vagyok itthon? Tudod, sokszor magamat is nehezen viselem el, és nagyon goromba tudok lenni.
- Sosem vagy goromba, de megértelek.
Ennél diplomatikusabban nem is intézhettem volna a dolgokat. Persze az, hogy nem látom a srácot, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Máskor is találkozni fognak. Házon kívül, vagy amikor nem vagyok itthon. De legalább nem látok és nem hallok dolgokat.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, de rosszul éreztem magam. Mintha azon mesterkednék, hogy szétszedjem őket, hogy közéjük álljak. Judd nekem szegezné a kérdést: Miért, nem így van? Nem rajtam fog múlni, hogyan alakul a kettejük kapcsolata.
- És te, hogy érzed magad?
- Túl korai volt találkoznom vele. Most mintha még jobban összezavarodtak volna a dolgok. Szeretnék tisztán látni, de egyelőre azt sem értem, hogy velem és anyámmal mi történt. Nehéz lenne még azzal is foglalkoznom, hogy mi van kettejükkel, és még nehezebb, hogy az egésznek a szemétdombján kezdjem újra apával. Nem tudom, ki hazudott, kinek van igaza és ki mit érez. Azt sem tudom, hogy én mit érzek.
Néztem, ahogy hevesen gesztikulálva adja elő mindezt. Hangja zaklatottságról árulkodott és elszégyelltem magam, amiért olyan nagyon akartam védeni magam, miközben szinte kihúztam a talpa alól a talajt azzal, hogy kitiltottam a lakásból Aident. Féltem, hogy az ostoba szabályaimmal csak ártok neki, mikor már éppen kezdte biztonságban érezni magát.
- Lassan a helyére kerülnek majd a dolgok. De igazad van, időre van szükséged.
- Csak örültem volna, ha nem bonyolítunk még rajta.
Szerettem volna megkérdezni, hogy rám vagy az apjára érti-e, amit mondott, de féltem a választól.