Armel némán térdepelt a trón előtt, mikor Heeroo bevezetett a trónterembe. Meghajolt, ő is térdet hajtott és a kövezetet bámulta. Követtem a példáját.
Egy futó pillantást vetettem Seachlannre, ahogy komor hallgatásba burkolózva ült túlméretezett ülőhelyén egy emelvényen, és arra a férfira, aki nekem háttal állt a hatalmas üvegablak előtt, a várost bámulva. Éreztem a három férfi közötti feszültséget. Érkezésünk valami vitát szakíthatott félbe.
– Amirah úrnő, Arich vezér leánya! – némi gúnyt véltem kihallani a hangjából, amikor megszólított. Lassan felemeltem a fejem és egyenesen az uralkodó szemébe néztem – Kétségtelenül így van ez, az ő lánya vagy.
– Az apám…
– Az apád fontos tárgyalásokat folytat, ami Arkask jövőjére nézve szükséges. Arich vezér jó alattvalóként mindig a birodalom javát szolgálja. Reméljük, a lánya is hasonló szellemiségű.
Szórakozottan bámulta körmeit, szándékosan tettette, hogy mennyire nem érdeklem őt, hogy mennyire jelentéktelen vagyok. Nem dőltem be neki, gyanítottam, hogy éppen az ellenkezője igaz. Itt voltam előtte, látni akart. Ez olyan kiváltság, ami keveseknek adatott meg, éppen, mint Eliora süteményes kosárkája. Nem voltam magas tisztségben, nem voltam diplomata, egy hölgy voltam és úgy illett volna, hogy maga az apám mutat be Seachlann-nek egy fogadáson, az udvaroncok körében.
– Erről nem tudok nyilatkozni, Seachlann nagyúr. Nem ismerem az apámat. És keveset tudok Arkask helyzetéről, hogy tudjam, mivel lehetnék a javára.
– Aki téged hall, Úrnő, nem is feltételezné, hogy ne ismernéd apádat! – az ablaknál álló férfi hirtelen megfordult és rám zúdította kirohanását. Egyenes, büszke tartása árulkodott neveltetéséről. Még sosem kellett meghajolnia mások előtt. Szőke haja szigorú fonatban feküdt hátára, megakadályozva, hogy elszabaduló tincsei kifejezéstelen, félelmet keltő arcába tapadjanak. Tökéletes maszk mögé bújt, csupán szavai árulkodtak zaklatottságáról.
– Gondolom ezt bóknak szántad – néztem kihívóan a férfira –, Mochaa herceg.
– Eltaláltad!
– Arich a legkiválóbb vezérünk, és a lánya kedves vendégünk, Mochaa - vetette oda az uralkodó - Remélem, kellemes társaság leszel számára az ebédnél és segíted beilleszkedését az öcséddel együtt.
– Afelől semmi kétség, hogy Armel lelkesen elősegíti a beilleszkedését – Mochaa kimért, túlkomponált léptekkel hagyta el az emelvényt, majd megállt a testvére fölött.
– Vigyázz a szádra, Mochaa! – morogta Armel még mindig a padlót bámulva.
– Vigyáznom kellene? Talán én térdepelek a trón előtt?
– Ha nem térdelnék itt, már…
– Elég legyen ebből a gyerekes viselkedésből! – mordult fiaira az uralkodó, hogy még megőszült hajának ezüst hullámai is beleremegtek – Szégyellem magam miattatok! Mochaa, és a jó modor hol maradt? Kérj bocsánatot az öcsédtől és nyújtsd a karod az Úrnőnek! Megéheztem.
***
Honnan volt ez a büszke tartás, ez a vakmerőség, nem tudnám megmondani, de valahol a Hölgyek terme és a trónterem között tettem szert rájuk. Nehezen viseltem a palotahölgyek lekezelő modorát, de ez a két pöffeszkedő alak a felsőbbrendűségével volt az a szint, amit már képtelen voltam tolerálni. Tudtam, hogy a vesztembe rohanok, hogy ami a hölgyeknél még talán elvárható is volt tőlem, Seachlann előtt több, mint szimpla pimaszság, amit esetleg később megtorolhat. Most csak kóstolgattak, felmérték a képességeimet, el akartak helyezni a játéktáblán és nem volt kedvemre, hogy azt lássák, megfélemlíthetnek.
– És én még féltettelek – súgta Armel, amikor elhaladt mellettem.
Tűnődve néztem utána, ő is megváltozott. Másként hordta a haját, egyenruháját palotai jelmezre cserélte, tartása is kissé görnyedtebb lett, mintha láthatatlan terhek nehezednének vállaira, amik jobban nyomasztották, mint eddig bármi.
Az egyszerű embert könnyen megtévesztheti ez a csillogás. Heeroo szavai most a semmiből tűntek elő és egyszeriben értelmet nyertek. A palotában sem volt más az élet, mint bárhol máshol. Arkask sok mindenben különbözik a Földtől, de a lakóik között azért felfedezni véltem némi hasonlóságot. Azok az apró részletek, amik a hétköznapi életemben lényegtelennek tűntek, Arkaskon az életemet mentették meg. Kinyitottam a szememet és figyelni kezdtem, a játszma, amibe belecsöppentem, magával ragadott.
Mochaa egész teste megfeszült, amikor megérintettem kinyújtott karját. Magában fortyogva vezetett át az ebédlőbe, látszott rajta, mennyire nincs ínyére, hogy le kell ereszkednie hozzám. Merevsége akkor sem engedett fel, amikor leült a szemben lévő székre és feltűnően kerülte a tekintetemet.
Nem kellett sokat töprengenem, azon, hogy miért viselkedik így. Érzi az illatomat. Tudtam, mennyire veszélyes dolog ez rám nézve, de most, ennek tudatában egy kis magabiztossággal vérteztem fel magam.
– Homoktövis – hajoltam Mochaa felé és alig észrevehetően elmosolyodtam.
– Valóban – bólintott kelletlenül, mert felfedeztem a gyengeségét.
– Úgy értem, hogy eddig még nem láttam ilyen növényt. Tudom, hogy a város a szikláról kapta a nevét, ami egy tövishez hasonlít. De azt is tudom, hogy a Mederben van egy bizonyos növény, ami szintén ezt a nevet viseli. Virága erős illatot áraszt magából. Azt viszont nem tudom milyen, hogyan kell elképzelni?
– Édes. Nagyon édes… és füllesztő. Mint a vihar előtt a levegő.
– Van ennek bármi jelentése? Úgy értem, itt Arkaskon minden szimbolikus és azt gondoltam, talán elmagyarázhatnád nekem – incselkedtem.
– Egyet jelent Arkaskkal.
Kelletlenül ejtette ki a szavakat. Hazudhatott volna, de nyilván ez annyira köztudott volt szerte Arkaskon, hogy könnyűszerrel kideríthettem volna és akkor magát tünteti fel rossz fényben.
– Mintha Armel is ezt mondta volna – jegyeztem meg és fejemmel a fiatalabbik herceg felé intettem, aki az asztal túlsó végében ült apja társaságában. Fojtott hangon beszélgettek, és bár Armel feszülten figyelt apja szavaira, tekintetét le sem vette rólunk.
– Gondolom, ő már mindenbe beavatott téged.
– Gyorsan tanulok - mosolyogtam.
– Arkaskon ritkák az okos nők. Ritkák és veszélyesek. Éppen ezért nem kívánatosak. Sok bajt kavarnak és mi ezt nem toleráljuk. Bizonyos okokból. Ugye, megérted? - kihívóan nézett rám, hogy megértettem-e, amit közölni akar velem.
Fenyegetés volt, tisztában voltam vele. Válaszul álltam a tekintetét, ami cseppet sem tetszett neki, de a étkezőasztalnál nem volt más választása, le kellett nyelnie a provokációmat. Szerettem volna, ha tudja, nem vagyok olyan, mint a többi arkaski nő.
– Szóval csak az engedelmes nő a kívánatos? Ti tényleg hímsoviniszták vagytok! Ez családi vonás?
Dühösen szorította evőeszközét, alig bírta visszafogni magát.
– Armel és én csak kevés dologban hasonlítunk.
– Észrevettem - a villámra szúrtam valamit, ami leginkább húsra emlékeztetett, és elgondolkodóan forgattam a szemem előtt - Ahogy tapasztalom, nagyon látványos a köztetek lévő különbség. Az ő javára - kaptam be végül a falatot.
– Nem szerencsések ezek a megjegyzések, félvér – szűrte a fogai között a szavakat.
– Ennek a félvérnek már nincs veszteni valója.
– Mindig akad egy gyenge pont. És én megtalálom.
Katánára gondoltam. Lehet, hogy bátorságom árát neki kell megfizetnie. Mochaa nemcsak vaktában fenyegetőzik, nem tűnt annak a fajtának.
Hallottam, amit hallani akartam. Nem kedveli a félvéreket és engem sem tart sokra. Az meg kifejezetten zavarja, hogy az illatom hatással van rá. Armel ezt előre tudta. Kezdtem gyanakodni, hogy nem személyenként változik, ki érzi a másik illatát, inkább vérvonalanként.
– Nem kételkedem benne.
– Én sem szeretnék a hűségedben.
– Azt hittem, Arkaskban a lojalitás nem lehet kérdés!
– Nem is az! – vágta rá túl hirtelen, ami megerősítette gyanúmat.
Apámra gondoltam. Vajon őt mivel tartják sakkban, és miért tartják tőlem távol? Hihetetlen, hogy hosszú utazásom alatt nem tanultam annyit erről a bolygóról, mint az elmúlt egy órában!
***
- Nehéz napod volt – jegyezte meg Heeroo, amint beléptünk a lakosztályom. Válaszomat meg se várta, egyik kezével a fegyveréért kapott, a másikat pedig kinyújtotta elém, és védelmezőn maga mögé terelt vele.
Egy férfi állt a nappali helyiség közepén és tabletemet tartotta a kezében, éppen ügyködött rajta. Szeme sem rebbent testőröm fegyverét látva, vagy megszokta már az ilyen helyzeteket, vagy ennyire elbizakodott.
- Rögtön végzek, egy kicsit korán érkeztetek vissza – nem köszöntött, de még csak rám se nézett, csak folytatta a munkáját – A képernyőt már felszereltem, mostantól fogható rajta a hírhálózat.
Heeroo válaszul morgott valamit, de éberen figyelte a férfit egészen addig, amíg a tabletet vissza nem tette pontosan oda, ugyanabba a szögbe az asztalra, ahonnan felvette. Fogta szerszámos táskáját, egyetlen szó nélkül átvágott a szobán és kilépett a folyosóra.
- Technikusok – köpött ki a testőröm, hangjában megvetéssel.
- Ki engedte be? – kirázott a hideg a gondolatra, hogy tényleg bárki bejöhet a szobámba.
- Eseti megbízással, ami egyetlen alkalomra szól és csak adott időpontban. Emiatt ne kezdj aggódni.
Megkérdeztem volna, akkor mi miatt aggódjak, de Heeroo komótosan körbejárta a szobámat, mintha keresne valamit. Néhol hosszasan elidőzött, tárgyakat vizsgált meg, dünnyögött magában. Már kezdett frusztrálni szótlansága, pedig sok mindent akartam kérdezni tőle.
- Minden napom ilyen lesz? - rogytam le az ágyamra.
- Butaság lenne azt hinni, hogy kivételes vagy. Seachlann kegye nem túl gyakori.
Kimért válasza meglepett, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
- És a Hölgyek terme?
- Olykor illene ott megjelenned.
- Nincs túl sok kedvem hozzá - a kezembe vettem a tabletemet, megnéztem, tényleg elérhetővé vált számomra a hálózat.
- Ez viszont kiváltság. Bár helyzeted még nem egészen tisztázott, hogy a napirendedről beszéljünk. Sok minden dőlt el a mai napon és még sok is fog ezen az estén, amiről majd tájékoztatnak, aztán intézkedünk.
- Ez elég ijesztően hangzik.
- Vannak ijesztőbb dolgok is a világon – visszatett a helyére egy kis szobrot, amit eddig tanulmányozott, majd felém fordult – Mára viszont nincs több kötelezettséged, pihenj le.
- Már itt is hagysz?
- Talán nem úgy tűnik, de néha a testőrök is alszanak - gondterheltnek tűnt, tanácstalanul járatta körbe tekintetét a szobámon, közben a fejét vakargatta – De holnap új nap virrad ránk és mindent más színben látunk majd. Tisztábban, világosabban…
- Tényleg nem ártana mindent más színben látnom. Például a ruhaszínekről, Sireenről és Iranah-ról, na meg Mochaaról...
- Ugye, nem várod tőlem, hogy ilyesmikről beszéljek? - mosolyodott el Heeroo - A Hölgyek termének intrikái nem az én szakterületem.
- És Mochaa?
- Csak annyit mondhatok, légy óvatos. Nincs olyan virág, amit ne látna szívesen a kertjében, még ha a tüskéi fel is sértik kezét.
- De az illatok…
- Nézd ezt a vázát! – mutatott asztalomra Heeroo, a színpompás csokor tökéletes kompozicióként ékes dísze volt szobának – Mennyi virág van egy bokrétában, és van köztük olyan, amit nem az illatáért szakított le a kertész.
Az asztalhoz léptem, és elgondolkodva nézegettem a csokrot, meg-megérintve egy-egy virágszirmot.
- De ha egy virág az édes illatával ingerel egy férfit, le akarja szakítani akkor is, ha tövisei vannak, ha nem tökéletes, és ha nem tűzné ki a kabátjára, mert nem illik oda.
- Látom, megértetted.
Kétségtelenül, és nem igazán tetszett, amit megtudtam.
Megjegyzés küldése