Ez volt a Meder leghidegebb órája. A palota falait a kis kertben csak alig pár órára érte a napsütés, kevés volt ahhoz, hogy magába szívja melegét és elraktározza éjszakára. Csakis ezért lehettünk itt ilyenkor, a kertekért rajongó arkaskiak ezt a zugot nem tartották számon.
Roland egymaga állt a kis szökőkút mellett és nyugtalanul toporgott a lehullott virágok szirmain, apró foltokká mázolva őket a kövezeten. Elmúlás-illat rekedt a bokrok takarásába, a nap még nem kelt fel, hogy felszárítsa az éjszaka lehullott virágok nedveit.
- José? – kérdeztem valamivel hangosabb, mint szerettem volna, de megijesztett, hogy nem láttam a másik fiút.
- Nem jöhetett. Valami szerkezetet tettek rá éjszakára, ami stimulálja az izmait, csak az ápolója tudja levenni. Szinte mozdulni sem tud benne.
- Ez meg mi a fenének kell? – kiakasztott, amit hallottam, Josénak volt éppen elég baja, nem volt rá szükség, hogy még kínozzák is.
- Valamit figyelnek rajta, adatokat gyűjtenek a műtéthez.
- Értem.
Valójában semmit sem értettem. A fiúk és az én életem különböző mederben folyt tovább, érezhetően mélyülni kezdett köztünk a szakadék.
- Este azt írtad, hogy történt valami – emlékeztetett Roland és vetett egy pillantást arkaski órájára
Igaza volt, az idő sürgetett minket. Elmondtam mindent, amit a chaten nem írhattam meg és éreztem, hogy egy kicsit enyhül bennem a nyomás. A fiú keze az enyémet szorította, olyan görcsösen próbálta játszani az erős, felnőtt férfit, hogy egy másik világban talán megmosolygom érte. De itt hálát éreztem ezért a kis illúzióért.
- Mi volt a Hölgyek termében? – hangja elárulta felindultságát és bár igyekezett leplezni, tudtam, hogy fél.
- Semmi. Egyesek tartózkodóan viselkedtek velem, mások negédesen mosolyogtak. Határozottan megkezdődött a helyezkedés. Senkin sem vettem észre, hogy zavarba ejtené a megjelenésem, csak Eliora figyelő tekintetét éreztem folyton magamon.
- Vigyázz magadra, Amie! Ezek az arkaskiak mesterei az alakoskodásnak – elhallgatott, úgy tűnt, mintha keresgélné a szavakat, hogyan folytassa - Apám tegnap engedélyt kapott, hogy kivigyen a városba azzal a feltétellel, ha velünk jön a tanítóm is. Amikor nem figyelt, apám arra kért, mondjam meg neked, hogy ne bízz senkiben, és tudd, hogy apád gondol rád. Hamarosan jön, de erről senkinek se beszélj, se Armelnek, se Heeroonak, senkinek. Ezt többször kiemelte.
Az apám említése összeszorította a torkomat, szólni sem tudtam. Ezek olyan hírek voltak, amiket chaten nem adhatott át és itt a titkos kertünkben még nagyobb súllyal bírtak szavai.
Vártam, hogy mond-e még valamit, látszott rajta, hogy nehezen folytatja.
- Nem lenne szabad itt lenned – mondta végül fojtott hangon – Sok élet függ most attól, hogy mi történik a palotában.
Armel szavai jutottak eszembe, amit még a hajón mondott: Fogalmad sincs, miféle játszmába csöppentél. Még csak nem is sejted, de mindennek a középpontjában te magad állsz.
***
Sietnem kellett, hogy időben visszatérjek a szobámba és ne találkozzak útközben senkivel. Próbáltam kettesével venni a lépcsőt. Egy földi lánynak a gimnázium tornász csapatából ez semmiség, de egy lánynak Homoktövis palotájában, a tradicionális hosszú ruhában nem volt egyszerű. Két lépcsőforduló után már éreztem, hogy a lábaim rogyadoztak, hiába, a kihagyott edzések megbosszulják magukat. Már csak két lépcsőfok volt hátra, pár hónapja rutinból ment volna, de most cipőm orrát nem bírtam már átemelni rajtuk. Zuhanni kezdtem előre, vártam a becsapódást, elképzeltem, hogy lehorzsolom karomról a bőrt, hogy rajtam nevet majd mindenki és magamra haragítom Armelt. De a becsapódás elmaradt. Két erős kar fogott fel és mentett meg a sérüléstől. Éppen Armelnek kellett arra járnia kora reggel, és én egyenesen a karjai közé rohantam!
- Nem kellene itt lenned! – pár lépést hátrált és onnan méregetett. Az illatom már kevésbé volt erős, de tanácsos volt tartanunk a távolságot – Mit keresel ilyenkor a palotának egy olyan részén, ahol semmi dolgod? Pláne kísérő nélkül?
- Levegőre vágytam és eltévedtem - még mindig kapkodtam a levegőt az ijedtségtől. Kihasználtam, hogy időt nyerjem, hogy kitaláljam, hogy mászom ki ebből a helyzetből.
- Csak úgy?
- Csak úgy… mert elgondolkodtam. Sok minden jár a fejemben, amit nem értek.
- És jobb lenne, ha nem is akarnád megérteni! – jegyezte meg Armel komoran - Miért akarod elrontani, Amirah? Az apám hamar elveszíti a türelmét, ha makacs hölgyek olyasmibe ütik az orrukat, ami nem nekik való.
Már vártam, mikor kezd bele a hegyibeszédbe, hogy mit miért tegyek, vagy ne tegyek. Nem voltam kíváncsi ezekre az ismétlődő frázisokra. Amire tényleg kíváncsi voltam, azokra sosem kaptam kielégítő választ.
- Miért van ennyi titok és ellentmondás körülöttetek? Miért ennyire szabályozott itt az élet? Miért zárjátok el a nőket, adtok nekik kevesebb jogot és soroljátok őket hátrébb? Játsszátok csak a játékaitokat, miközben életek mennek tönkre, fenntartjátok a látszatot, hogy elejét vegyétek a kérdéseknek.
- Te mégis kérdezel, pedig tudod, hogy veszélyes.
- Ha nem is akarom, azért látok, hallok dolgokat – fordítottam hátat neki.
- Miféle dolgokat?
- Ugyan! Semmi jelentősége, csak mert kívülállóként egészen más szűrőn keresztül jutnak el hozzám az információk, amik most zúdulnak rám.
Armel békítően átfogta a vállamat és maga felé fordított.
- Elfáradtál, pihenned kell. Valóban sok lehet neked ez a rengeteg újdonság
Megérintette az arcomat. Egyszeriben rám tört a kiszolgáltatottság, a kirekesztettség érzése, a folyamatos készenlét, amit azóta éreztem, hogy a kór megtámadta a világomat és kirángatott az életemből.
- Bárcsak sosem jöttem volna ide!
- Figyelmeztettelek. Én mégis örülök, hogy itt vagy. Mindent elkövetek, hogy könnyebb legyen neked, hogy akár még boldognak is lássalak, csak hallgass végre rám és ne lázadj folyton!
- Nem tehetem.
- Hogy hallgass a jó szóra?
- Hogy ne lázadjak.
Armel elmosolyodott.
- Csak ne hasonlítanál rá ennyire!
- Az apámra? – ökölbe szorítottam a kezemet, de dühömet nem tudtam és nem is akartam leplezni - Beszélnél végre róla? Mindenki hallgat, de, ugye, nem képzeled, hogy nem tudom, hogy parancsba kapták?
- Eszes vagy, Amirah, és ez is annyira vonzó benned. Én pedig állandóan megszegem érted a szabályokat és az ígéreteket, amiket tettem.
Ujjai megérintették ajkamat, körbefutottak rajta, majd lesiklottak a nyakamra. Közelebb hajolt hozzám, mire szívverésem felgyorsult. Tenyere tovább siklott a vállamra, le a karomon, végül karja a derekamra fonódott. Erősen tartott, közelebb vont magához, éreztem, hogy nem fog engedni, ezúttal nem fogok szabadulni. Szája mohón kereste az enyémet, csókjai egyszerre égettek és fájtak, ahogy fogaival harapdált, mintha szét akarna tépni. Nem vette észre ellenkezésemet, nem vette észre testem üzenetét, hogy nem akarom őt.
Egy ajtócsapódás hangja állította meg. A közelből jött. Elengedett és mindketten a folyosót figyeltük, de léptek zaját nem hallottuk közeledni.
- Menj a szobádba, nem lenne szerencsés, ha bárki látná, hogy hajnalok hajnalán a palota folyosóin kóborolsz.
Engedelmesen indultam abba az irányba, amelyről jöttem, de Armel hangja megállított.
- Ne arra menj! – megérintette a falat, ami előtt állt, mire feltárult egy rejtekajtó. Bent keskeny lépcső vezetett felfelé a sötétségbe – Ha felértél a pihenőig, ne menj tovább! Jobbra fordulj és menj egészen addig, amíg egy ajtóhoz érsz! Figyelj, hogy hallasz-e hangokat! Ha nincs mozgás, csak akkor menj ki! Találsz egy kapcsolót, az ajtó a szobáddal szembeni falmélyedésre nyílik.
Bólintottam és belevetettem magamat a sötétségbe. Szerettem volna örökre ott maradni.
***
Deniaa ébren volt, amikor visszatértem a lakosztályomba. Ha észre is vett rajtam valamit, tapintatosan hallgatott. Folyóvidéki lány volt, így reméltem, hogy más sem szerez tudomást arról, hogy elkóboroltam. Ezt a szokásukat azért kedveltem az arkaskiaknak, hogy a saját vérvonalukból választottak szolgálókat a rangosabb családok. Nemcsak azért, mert az illatok így nem voltak hatással rájuk, azért is, mert egy családtag kisebb eséllyel árult volna el. Arkaskon a vérvonal sérthetetlen volt.
A ruháimat rendezgette, előző nap újabb három öltözet érkezett a palota szabóműhelyéből, valamivel díszesebbek, mint az első volt. Egy városi üzletből fehérneműk jöttek, két-három pár cipő és egyéb kiegészítők, amit az arkaskiak nélkülözhetetlennek tartottak. Deniaa még mindig lelkesen nézegette a darabokat és próbálta összeállítani az napi viseletemet. Neki sem volt sokkal több tapasztalata benne, mint nekem.
- Hamarosan itt lesz Heeroo, hogy elkísérjen Eliora kertjébe.
Már torkig voltam a kertekkel, az odavezető folyosókkal, az uralkodócsaláddal és az udvaroncokkal. Homoktövis veszélyes és élhetetlen volt számomra. De ez a nép különösen vonzódott a növényekhez és versenyt űztek abból, hogy zsebkendőnyi helyekből varázsoltak pompás ligeteket. A kertészeket művészekké magasztalták és egymást túllicitálva fizettek olyan összegeket a legjobb szakemberekért, amikről már nem illet beszélni.
- Folyóvidéken is vannak kertek?
- Hát persze, hogy vannak! – kiáltotta lelkesen, majd megragadott egy ruhát és a szófára fektette - De egészen másmilyenek. Kevesebb a cicoma, kevésbé szabályosak.
- Szép lehet ott – mondtam tűnődve és bár nem sokat tudtam arról a helyről, megmagyarázhatatlan módon vágyódni kezdtem utána Deniaa jellemzése alapján – Mondd csak… Az apám miért döntött úgy, hogy nem akar családot? Mi volt az az egyezmény, ami miatt apám végül soha nem nősült meg?
Kérdésem váratlanul érte, rám nézett, mintha azon tűnődne, elmondhatja-e nekem, vagy egyáltalán megérteném-e. Végül lerogyott a szófára és szórakozottan babrálni kezdte új ruhám szalagait.
– Az már sok-sok éve volt. A legtöbben már nem is emlékeznek rá és mi, akik utánuk születtünk, nem is tudnánk róla, ha az érkezéseddel egy időben nem kerül elő újra a történet. A nagyanyám mesélt róla, de pontosan ő sem tudja, hogy mit tartalmaz az a bizonyos egyezmény. Seachlann nem hozta nyilvánosságra, pedig úgy szokás. Csak ő és apád ismeri a részleteket.
– És ez mennyire érint engem?
– Remélem, semennyire – sóhajtott, de nem tűnt túl őszintének. Ha nem is volt bizonyos benne, de az arkaski szokásokat ismerve lehettek azért elképzelései.
– Ez az egyezmény az oka, hogy apámnak nem lett családja?
– Ezek olyan kérdések, Úrnő, amikre nem tudhatom a választ. Ez politika, a hatalmasok játék. Arich vezér pedig fontos személyiség. Seachlann esküre kényszerítette apádat, mert nagyanyám szerint még Arich sem hajtja meg fejét önként a hóhér előtt. Ez egy mondás – magyarázta a lány, amint észrevette, hogy értetlenül nézem őt – Apádat mind úgy ismerjük Folyóvidéken, mint akik sosem adja fel az elveit, viszont nem rohan fejjel a falnak, mindig mérlegel.
Az apám ezek szerint erős jellem, ezt jó volt hallani. Hamarosan láthatom őt, üzent Roland apjával, akkor majd többet is látok belőle. Most viszont arra kell szorítkoznom, amit Deniaa mond, és a lány valamit elhallgatott előttem.
- Tehát nem tudjuk biztosan, mit foglal magába az a bizonyos eskü, de az sejthető, hogy van egy része, aminek következményeként apám nem nősült meg. Mégpedig azért, hogy ezzel biztosítsa, hogy nem lesz családja, nem születik gyereke - tűnődtem - De apám talált egy kiskaput: Arkaskon nem született gyermeke…
Nem lenne szabad itt lenned – visszhangoztak fejemben Roland szavai.
- Arich soha nem hozott volna ilyen áldozatot az esküvel, ha nem lett volna rá nyomós oka.
- Ez ennél sokkal súlyosabb - ültem le Deniaa mellé - Apám nehéz helyzetbe került azzal, hogy én Arkaskra jöttem. Nem értem az okokat, a miérteket, de abban biztos vagyok, hogy apám azért nem akart családot, hogy megvédje őket - és ezzel belém nyilallt a felismerés - Túsz vagyok Homoktövis palotájában, Deniaa.
Lassan bólintott. Láttam rajta, hogy ő sem tud ennél többet, viszont eljutott erre a következtetésre.
- Apád sosem hagyja bajban az övéit, ezt minden folyóvidéki tudja - fogta meg a kezemet biztatóan a lány - Ha pedig a lányáról van szó, miért éppen vele tenné?
Hát persze! Deniaa nem véletlenül jött épp akkor rokonlátogatóba Homoktövisre, mint amikor én megérkeztem a palotába! Apám gondoskodott róla, hogy legyen mellettem valaki az övéi közül, amíg ő maga meg nem érkezik.
Megjegyzés küldése