NEALANA
Apám nevetésétől visszhangzott az erdő. Hangja messzire szállt minden irányba, túl a fák koronáján, túl a gyalogösvényen, elérve láthatatlan végállomását, megpihenve ott és túl a hátunk mögött hagyott leszállóhely komor kövezetére. Egy pillanatra megállapodott az ősi kövek töredezett vonalán, majd elrugaszkodva poros felületükről visszatért a gyalogösvényen andalgó kis csoportunkhoz. Anyám hallgatott, nem voltak szavai a benne dúló kétségekre, elmerült gondolataiban és még csak észre sem vette, mennyire disszonánsan szól férje szólama az ő fel-feltörő őszinte sóhajai mellett.
Kezdtem aggódni, bár a terv, amit sokáig titkoltak előttem, hogy felhagyunk a kalandos utazgatással és letelepedünk a régi birtokon, szintén hamisan csengett fülemnek, de szüleim legyintettek, ha kíváncsiskodtam. Csupán új korszak kezdődik az életünkben, és én is rendes iskolába járhatok, hát nem nagyszerű? De akkor, ahogy apám fals nevetését hallgattam, megértettem, hogy én magam voltam kényszerű döntésük oka, és ha nem is ugyanabból az okból, de mindkettőjüket boldogtalanná tette, hogy meg kell állapodniuk.
Addig anyám tanított, aki oktatási felügyelő volt, és valahányszor nagyobb iskolai kerületeket látogattunk meg, vizsgáznom kellett professzorok előtt. Néha még rangosabb tudósok előtt is, mint ahogy azt korom megkívánta volna, de a szükség így hozta és mi azt így is fogadtuk el. Legtöbbször nem volt időnk megvárni, hogy egy másik felügyelő érkezzen abba a városba, aki előtt vizsgázhatnék, vagy egy kisebb gyerekekre szakosodott professzort találjunk. Apám sürgette tovább utazásunkat, nyughatatlan volt, nem tudott sokáig egy helyen maradni. Az állandóság fojtogatta és hiába próbált nevetésével félrevezetni bennünket, tudtuk, mekkora áldozatot hoz értünk. Anyám persze ennél jóval többet sejtett meg, amiről igyekezett is elterelni gondolatait, nem sok sikerrel.
Megszaporáztam lépteimet, mintha magam mögött hagyhatnám ezeket a nyomasztó érzéseket, de apám hangja megállított.
- Várj, Nea! Ne siesd el! Vannak az életben dolgok, amiket meg kell élni, nem átvágtatni rajtuk. Ez a birtok többet ér annál, minthogy lerohand.
Lépteimet apáméhoz igazítottam, és karjába csimpaszkodtam. Elmúltam tizenkét éves, már nem volt szükségem rá, hogy mindig érezzem biztonságot adó közelségét, nem is azért tettem. Az én erős, kalandor apám, a valamikori harcos félt elfoglalni őseinek birtokát. Egyedül nem tudott megbirkózni a viszontlátással és mivel anyám elzárkózott előle, engem használt pajzsnak, jelenlétemből merített erőt.
- Tudod, Nea, minden egyes kőnek története van. A falak mesélni tudnának – kezdett magyarázkodni – És a fák! Szeretni fogod a fákat, Nea. Volt ott egy Életfa, sokat olvastam az alatt heverészve. Vajon még megvan az a fa? Tudod, Nea, ma már alig van belőlük.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, beleütköztem anyám hátába, aki éppen akkor megtorpant a gyalogút végén és elszörnyedve kiáltott fel:
- Ezeknek a falaknak aztán tényleg jó sok mondanivalójuk lehet!
- Hát nem gyönyörű? Éppen, mint gyerekkoromban!
Apám szorongása egy csapásra tovatűnt, mintha csak attól tartott volna, hogy nem olyannak találja a helyet, mint ahogy gyerekként itt hagyta. Meg se hallotta anyám hangjában az élt, mosolyogva, szeretettel nézte az erdő felőli kapuból birodalmát.
- Teljesen lepusztult.
- Mégis, mennyi lehetőség!
Gaz verte fel a kertet, az ágyáskerítések bedőltek, a macskaköves utacskákat por és száraz falevelek borították, de a ház állt. Masszív erődként tornyosult a kert fölé, kopott falával, mállott festékű ablaktábláival. Szerettem abban a pillanatban, ahogy megláttam.
- Mesés! Lehet enyém a kert?
- Azt kezdesz vele, amit akarsz – mondta nagyvonalúan apám, miközben vállamra tette kezét. Ez volt az első pillanat, amikor kifejezte, hogy mi ketten összetartozunk. Nem követte túl sok, ezért is maradt meg kedves emlékként.
***
- Nealana?
Először meg sem hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egy ágyás előtt guggoltam és elmerülten szabadítottam meg az elszáradt gaztól, de talán csak azért nem figyeltem fel, mert nem szoktak a teljes nevemen szólítani.
- Te vagy Nealana, ugye?
- Én vagyok – feleltem kelletlenül. Nem volt kedvem társalogni, élveztem a munkát és alig vártam, hogy magokkal vessem be az ágyást. Tovább túrtam a földet, elhatároztam, hogy befejezem, amit elkezdtem, az idegen pedig várjon sorára.
- Makacs vagy, mint az apád – erre a megjegyzésre már muszáj volt felnéznem. Még soha senki sem hasonlítgatott az apámhoz. Apám szép volt, a nők bálványa, én pedig csak egy kis béka, akit csak azért kedveltek, mert az apja lánya.
Előttem egy koros férfi állt, szeme nevetett, ahogy rám nézett, bár arca fáradt volt és megtört. Háta mögül szőke fej bukkant elő, ami vézna lányka testben folytatódott. Gyönyörű arc, hatalmas jádeszínű szemek tartoztak hozzá. Velemkorú lehetett, ugyanolyan nyakigláb, megnyúlt végtagjaival, mint én magam.
- Nagyszájú, kellemetlen gyermek, ezt szokták rám mondani, és az apámnak soha a nyomába sem érhetek – hadartam egy szuszra, amit annyiszor hallottam már.
- Hidd csak el, ha mondom – mosolygott rám jóindulatúan a férfi, közben, hogy igazát bizonyítsa, bólogatott hozzá - Ha valaki tudja, az én vagyok. Jobban hasonlítasz rá, mint gondolnád. Látom, már a hajad is fakulni kezdett. Következő születésed napjára teljesen ezüst lesz. A tizenhármat töltöd majd, igazam van?
Zavartan simítottam végig szőke tincseimen. Alig néhány hónapja még sötétszőke volt a hajam, aztán észrevétlenül világosodni kezdett. Gyanakodva méregettem a férfit, ápolt volt, rendezett külsővel bizalomkeltő benyomást tett rám, mégis volt benne valami nyugtalanító.
- Honnan tudja? – kérdeztem végül, mintha puszta kíváncsiságommal fogást találhatnék rajta.
- Családi vonás.
Szavai ott lebegtek közöttünk a levegőben. Ő már kimondta, de én nem akartam fogadni, értelmezni őket. Villanásnyi idő alatt húztam fel közénk a falat és szándékom volt addig fenntartani, amíg magyarázatot nem kapok.
- Ki maga?
- Gondolhattam volna – sóhajtott a férfi beletörődve – Nem lep meg, hogy apád nem beszélt rólam. Andriel vagyok, ő pedig Sina, a lányom.
- Nea – biccentettem feléjük még egy kicsit tartózkodóan, de nevének említése elég volt ahhoz, hogy leeresszem a falat – Csak Nea. Itthon így szólítanak.
- Nos, Nea, apád itthon van?
- A házban, a lépcsőt javítja. Gondolom örülni fog a segítségnek.
- Talán az apjának is.
Vállat vontam, nem akartam hamis képzetekkel kecsegtetni. Nem voltam biztos benne, hogy apám örül majd neki.
- Talán. Sosem lehet tudni, mi jár a fejében, nem sokat beszél a családjáról.
- De te azért tudod, ugye?
Nem válaszoltam, feleslegesnek tartottam, hiszen ahogy rám nézett, láttam, hogy tudja előfordul, hogy tudom, apám mit gondol. Olykor, mikor apám nem volt eléggé éber, hogy elrejtse elölem, egészen mélyen beleláthattam, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy megismerjem őt.
- Sina, te itt maradsz. A bátyádnak éppen elég megrázkódtatás lesz, hogy az apját újra látja ennyi idő után.
Parancsként hangzott és az is volt. Andriel tűnődő pillantást vetett rám, majd a ház felé fordult, egyetlen pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt rászánta volna magát az indulásra. Ez a pillanat nem volt több egy szikránál, utat engedett érzékeimnek és megéreztem benne a félelmet. Haragosan kapta felém a szemét, de nem szólt egy szót sem, döngő léptei magukért beszéltek, ahogy a ház felé sietett.
Sina némán bámult távozó apja után. Szótlanul állt a kis gyümölcsfa árnyékában, amit tegnap ültetett nekem az apám. Kíváncsi tekintetét rajtam felejtette, de mikor észrevette, hogy figyelem, elkapta a fejét és a kertet kezdte bámulni. A kertemet, amit apám nekem adott néhány napja, amikor megérkeztünk erre az elhagyatott birtokra.
- Miért te csinálod ezt? – törte meg a csendet bátortalan vékonyka hangján, ami árulkodott arról, milyen nagy lépést tett meg azzal, hogy megszólított.
- Az ágyást?
- A munkát. Nincsenek itt kertészek?
- Voltak – vontam meg a vállam - Apám felfogadott néhányat a faluból. Találtam egy különösen szép virágot itt a sok halott gaz között. Fel akartam nevelni, hogy aztán a magját elvessem és legyen belőle sok szép új virág. Az asszonyok, akik a faluból jöttek, mindent kidobtak, amit csak láttak. A virágot is. Egy estén át sirattam. Barbárság volt tőlük.
- És apád elzavarta őket?
- Hova gondolsz? Csak átküldte őket dolgozni a gazdasági épületekhez. A kert az enyém, egyedül az enyém.
- De egyedül nem bírhatod, nem lányoknak való munka ez.
Ismét vállat vontam, már-már kényszerűségből, amit olyankor teszek, amikor nem tudom megmagyarázni másnak, miért teszek úgy, ahogy, mert úgysem értené meg. Ha nem bírom, kérek segítséget. Apám magától nem avatkozott bele a dolgaimba, hagyta, hogy magamtól boldoguljak, hogy megtaláljam a saját határaimat. Nem tűrtem jól, ha folyton lesték a kívánságaimat.
- Különös vagy.
- Az előbb még olyan voltam, mint az apám, most meg különös? Egyiket sem mondták még rám.
Elnevettem magam, mire Sina megengedett egy halvány mosolyt magának.
- Tudod, az a virág, az különleges lett volna, mert itt találtam. Apám hozat magokat, elültethetem, de egyik sem lesz olyan erős és bátor kis virág, mint az, aki nem hagyta elnyomni magát.
Sinára sandítottam a szemem sarkából, vártam, hogyan reagál a szavaimra. Piros kis ajkát lebiggyesztette és szomorúan nézte az ágyást.
- Ha te neveled fel, azok lesznek. Nekem legalább is. Nem meglepetés virágok lesznek, de bármelyik lehet közülük ugyanolyan túlélő, mint az a másik volt. A lehetőség mindegyikben ott van.
- A lehetőség mindenkiben ott van – bólintottam és Sina szép arcába mosolyogtam. Szavaitól még szebbnek találtam, mint első látásra, kedvessége elűzte előítéleteimet és egyszeriben annak láttam, ami: a felszín alatt megbúvó csodálatos kis léleknek, amit igyekszik elzárni mások elől. Hirtelen elpirult, szavaim zavarba hozták. Talán nem szokta meg, hogy valaki érti őt és nem tudott mit kezdeni ezzel az ismeretlen helyzettel.
- Azt hallottam – szólalt meg ismét, most már bátrabban csengett hangja –, hogy sokat utaztál, világot láttál.
- Mesélhetek, de most inkább megéheztem. Gyere, menjünk be Malanához, harapjunk valamit! Ha ettem, talán több kedvem lesz mesélni.
- Apa azt mondta, hogy maradjak itt.
- Mindig azt csinálod, amit apád mond? Apád arra gondolt, maradj velem. Na, gyere, eszünk egy kis hagymás kenyeret sajttal, senkit sem fogunk zavarni.
Elindultam a ház felé, hátra sem néztem, tudtam, hogy követni fog, ahogy azt is, hogy mostantól nemcsak a rokoni kötelék kapcsol össze minket.
Megjegyzés küldése