Az egyetlen jó dolog abban, hogy folyton költözünk, az, hogy nincs túl sok holmink, így hamar össze tudunk csomagolni. Viszont minden költözésnek vannak járulékos veszteségei, elkallódik egy-egy könyv, kiselejtezünk néhány felsőt. Főleg azokat, amikhez rossz emlékek fűznek minket. Anya béna randijainak emléke, vagy az első napokon hordott pólóim az új iskolákban. Egy valami minden költözést túl élt, anya öreg zongorája, amit egy aukción vett, amikor kicsi voltam. Szép emlékek fűztek hozzá minket és persze hűségünknek az is volt az oka, hogy plusz bevételt köszönhettünk neki. A tárgyaink amik meghatároztak minket, amik az otthon érzetét keltették bennünk elfértek egy kisebb teherautón, nem igényeltek túl sok törődést.
Bár anya biztatott, hogy ezúttal nem kell megválnom a dolgaimtól, mégis száműztem a nyereménykönyveimet és az ez éves naplóimat, nem akartam emlékezni.
Hamarabb eljött a szombat, mint reméltem. A bútorszállítók már végeztek, de nagyapának még híre sem volt. Anyám idegesen járkált az üres lakásban, léptei visszhangoztak a falakon. Amikor rám nézett megrándult az ajka, de nem szólt semmit.
- Kivele! Mi nem tetszik rajtam?
- Nem találtál valami jobb göncöt?
Végig néztem szakadt farmeromon és sötét felsőmön, nem értettem, mi baja lehet vele, sosem zavarta, hogy mit veszek fel.
- Költözéshez?
- És a hajad is!
A hajam szándékos volt. Vagy terápia, az indíttatásra már nem is emlékszem. Csak vettem egy tubus színezőt és most Crazy Raspberry árnyalatban ragyogtam.
- Gondolkodom rajta, hogy megtartom ezt a színt – mondtam, de amint láttam, hogy anyám arca elsápad, gyorsan hozzá tettem – Nyugodj meg, néhány mosás után kijön.
- Oké. De nem ugrunk el venni valami jókislányos szettet? Szoknya, blúz?
- Szoknya? – vontam fel a szemöldökömet. Sosem hordtam szoknyát, ha szükséges volt, belebújtam egy fekete ruhába, de többre nem voltam hajlandó – Tényleg megtartom ezt a hajszínt. Szerinted is jól fog menni a színházba járós ruhámhoz?
- Ugye tudod, hogy sokba lesz egy pszichológus?
- Neked, vagy nekem? Úgy érzem, elfojtod az önkifejezésemet. Te viszont csak a nagyapáéknak akarsz megfelelni. Ha olyan nehéz volt velük élni, miért mész vissza?
- Emma, ne tegyél fel olyan kérdéseket, amikre nincsenek válaszok.
- Mert én úgy sem érthetem, mert még fiatal vagyok és nem éltem eleget. Hogy akkor nem voltam ott, így elképzelésem sincs, ahogyan arról sem, hogy milyen nehéz egyedül.
- Így van.
- Ugye, hogy vannak válaszok? Csak te nem veszed a fáradtságot, hogy felnőttként kezelj.
- Mert gyerek vagy.
- Mióta?
Erre a kérdésre tényleg nem volt válasz. Vagy mert csak hebegett volna valami összefüggéstelen zagyvaságot, vagy mert szégyellte magát, amiért sosem tudtam gyerekként élni mellette. Mindig felnőttként kezelt, vagy én viselkedtem úgy, valahányszor összetört a szíve és a magam módján igyekeztem gyógyítgatni őt.
A gondviselés megmentette attól, hogy válaszoljon, éppen ekkor jelzett a telefonja. Rá sem nézett, csak fogta a táskáját és útban az ajtó felé közölte velem:
- Megérkezett nagyapád. Indulunk!
Egyikünk sem búcsúzott el a lakástól.
***
Rose büszke alakja minden egyes lépéssel veszített a tartásából, ahogy közeledett a fekete autó felé, ami értünk jött. Zokogva vetette magát a jóvágású, ezüst hajú magas férfi karjába, aki alighogy kiszállt a volán mögül. Ennek a néma színjátéknak csak közönsége voltam. Gitáromat a lábamhoz támasztottam, felkészülve, hogy egy darabig még úgy ácsorgok itt, mint aki jelen sincs, a felesleges harmadik, akinek nem osztottak szerepet. Táskám súlya húzta a hátamat, szívesem dobtam volna le a földre, hogy véget vessek a jelenetnek, de uralkodtam az érzelmeim felett, hogy ha kell, akkor legalább én tudjak tiszta fejjel gondolkozni kettőnk közül. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy féltékeny legyek, amiért más gyógyítgatja most Rose összetört szívét. Szövetségünk, amit az elmúlt években építettünk örömökből, kudarcokból, úgy tűnt ingatag lábon áll.
Nagyapám pár mondattal megnyugtatta anyámat. Elcsíptem olyan szavakat, hogy sors, karma és lelkibéke. Anyám még hüppögött, végül szófogadóan beült a vezető melletti ülésre a kocsiba.
- Szervusz Emma – fordult felém nagyapám mosolyogva – Jó a hajad!
- Ezt mondd el anyának is – kértem, miközben engedélyeztem egy rövid ölelést, nem szerettem a nagy összeborulásokat – hosszú az út, lesz időtök beszélgetni.
Nem válaszolt csak tovább mosolygot. Reméltem, vette az üzenetet, hogy felőlem társaloghatnak, de jobb, ha kihagynak belőle. Fel kellett készülnöm Rosewoodra és minden másra, ami azzal a várossal a nyakamba szakad.
Jégkék szemei elnéztek fölöttem. Két lányt nevelt fel, bizonyára volt ideje begyakorolnia ezt a hollywood-i színészeket is megszégyenítő lefegyverző mosolyát.
- Nagyanyád ebéddel vár minket – mondta, miután már mind az autóban ültünk és beindította a motort. Ügyesen kivárt a letaglózó hírrel, hogy ne tudjunk megszökni.
- Mondtam, hogy ne készüljetek semmivel se! – fakadt ki anyám – Emlékezz, miben állapodtunk meg! Vagy Mary, vagy én, de mindketten nem leszünk ugyanazon a helyszínen.
- Félretehetnétek ezt az egész háborúskodást. Annyi éve már!
- Pontosan tizenhat - vágott apja szavába Rose, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Tizenhat éve? Mi volt tizenhat éve? Hegyeztem a fülemet, hátha véletlenül elkotyognak előttem valami családi titkot, de Rose nem volt ennyire gondatlan. Legalábbis, ami a tizenhat évvel ezelőtt történt dolgokat illeti. Gondosan ügyelt arra, hogy a lehető legkevesebbet, azaz semmit se tudjak a születésem körülményeiről. De nagyapa elértette anyám pillantását és lakatot tett a szájára, habár szemének villanásából megértettem, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy Rose titkolózzon. Ha tényleg így volt, nem tette szóvá, inkább a családi összetatásról kezdett hegyibeszédbe.
- A szeretet energiája a legtisztább energia, Rose. A családi egység rengeteg energiát képes magába fogadni. Egy körkörös folyamat, ami a kölcsönösségen alapul. Éppen ezért, mert ezt a kört megszakítod, alakulnak úgy a dolgaid, ahogy.
Elnyomtam egy csalódott sóhajt, de a kellemetlen érzés megmaradt bennem. A szűk térben érezhetően nehezebben vettem a levegőt és pár látszólag gondtalan beszélgetés folyt az első üléseken ülők között, a feszültség érezhető volt. Hosszú lesz az út Rosewoodig.
- Apa, nekem nem kell ez a szent szar! - Rose éles hangját elnyomta a fülhallgatómban üvöltő zene a Broken Pink Glassestől. Szedjék csak szét egymást, de nélkülem! Már nem haragudtam anyámra. Tudtam, hogy mire megérkezünk és kiszállunk az autóból, újra minden rendben lesz köztünk. Sőt, egy új szövetség van alakulóban, ami még jobban össze fog tartani minket. Annak ellenére, vagy éppen azért, amit most és tizenhat éve hallgat el előlem. Csak akkor járhatok kis titkának a végére, ha köztünk minden rendben lesz.
Megjegyzés küldése