- Elköltözünk.
Rose csendesen ejtette ki a szavakat, az volt az érzésem, tényleg szégyelli magát a történtek miatt. Ha nem ismertem volna annyira, talán be is dőlök neki, de csak tompítani akarta a fájdalmamat, a csalódást, amit megint okozott. Döntésével ismét kihúzta lábam alól a talajt és belekényszerített egy helyzetbe, ahol nincs szavazatom. Az anyám ismét elbukott, és nekem vele kellett tartanom, mert szüksége volt rám.
Bennem fortyogott a düh, megszokhattam volna, de legutóbb adtam magamnak esélyt a normális életre, most voltak barátaim. Erre tessék. Felépítettem egy életet, mert hinni akartam benne, hogy lehet másként is. A pohár, amibe kapaszkodtam egyre lejjebb csúszott ujjaim között, éppen úgy, ahogy az én tartásom is megroggyant, ahogy felfogtam, mit jelent egy újabb költözés. A padlón csattanó üveg hangja, ahogy ezer szilánkra robbant szét, megelőzte kérdésemet, ami valahogy bennrekedt, elfojtottam, mert úgy is hamisan csengett volna, annyit ismételtem már.
Már megint mi történt?
Bámultam a tejeskávé pacáit, ahogy utat keresnek maguknak a padló repedései között és magamban fogadkoztam, nem szólok semmit. Anyám felsóhajtott és idegesen tépkedni kezdte a papírtörlő lapokat, amikkel előbb még könnyeit törölgette.
- Ugye csak viccelsz?
Válasz helyett négyrét hajtotta könnyáztatta papírdarabot, majd újra kisimította. A padlón lévő kávétócsákra nem fecsérelte idejét, megsértődött és ezt nem is igyekezett titkolni. Persze megkérdezhettem volna, hogy van? Igazából sokkal bántóbb kérdéseket fogalmaztam meg magamban, mint amit sikerült kinyögnöm.
Most éppen mi történt? – lerogytam a konyha asztal melletti üres székre és anyám arcát figyeltem.
- Vettem egy fánkot.
- Eprest adtak csokis helyett?
Mindent utált, ami epres és mindenért rajongott, amiben volt csokoládé, napi csokiadagja meghaladta az átlagost.
- Aztán átsétáltam a parkba, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Aha – tovább nem találgattam, láttam rajta, hogy rászánta magát a vallomásra.
- És akkor felbukkant Robert. És a volt felesége. Kézen fogva.
- Sssssz! Nincs több kérdésem.
Robert volt annak az iskolának az igazgatója, ahol anya is dolgozott. Valamikor a karácsony környékén kezdtek összemelegedni és úgy tűnt végre megtalálta azt a férfit, aki mellett el tudja képzelni az életét. Úgy látszik tévedett, ez a pasas is csak olyan szemétláda, mint a többi volt, akivel eddig találkozott. Beleértve az apámat is, aki mégcsak nem is tud a létezésemről.
- Akkor belátod, hogy nem taníthatok tovább ugyanott, ahol ő is.
- Miért? Vicces féltékenységi jelenetek lennének. Mindenki rólatok beszélne és teljesülne az álmod is, hogy hírnevet szerezz magadnak.
Végre elmosolyodott, de csak egy pillanatra.
- Lehetetlen.
- És az én iskolám? Megpróbálhatnád.
- Nem. Nincs szabad állás és nem elég nagy ez a város. Egy hét és mindenki erről fog beszélni. Tudod, nem erre a hírnévre vágytam.
- Akkor? Hova megyünk? Délen még nem voltunk.
- Nem bírom a meleget.
- Nyugati part?
- A nagy felhajtást sem.
- Anglia? Még nyelvet sem kell tanulnunk. Korea? Ott biztos találsz munkát, nagy a kereslet énektanárra, minden nap születik egy K-pop banda. Izland? Várj, ott nem kedvelik a macskákat. Izland vétó, de Björköt eléggé bírom. Grönland? Ott nincs meleg és garantáltan nem lesz semmi felhajtás.
- Emma!
- Mit követtél el?
- Semmit. Már megoldódott.
- A nevem mondtad és azzal a hangsúllyal, amikor valami olyat tettél, amiről tudod, hogy nem fogok örülni neki.
- Csak ígérd meg, hogy nem akadsz ki.
- Visszamegyünk valamelyik rémes helyre?
- Rosszabb – vett egy mély levegőt, maga is félt a válaszától – Hazamegyünk.
- Rosewoodba? Haza?
- Kértelek, hogy ne akadj ki. Végül is ott születtem, nekem az az otthonom.
Hiába a kérése, éreztem, hogy ismét elönt a düh, úgy feszített belül, hogy nem tudtam megállítani, ami ki kívánkozott belőlem.
- De nekem nem. Mégcsak nem is voltam ott sosem, mert ugye, nekem nincs is otthonom. Hol itt vagyunk, hol ott. Ha egy évet kibírsz egy városban, akkor egész jó évünk volt. Aztán futunk tovább, mert valami mindig történik. Minden évben új iskolába kezdek, minden évben be kell illeszkednem és el kell viselnem a kérdezősködéseket.
- Ez úttal más lesz – próbált csitítani, de maga sem volt biztos benne, de láttam rajta, hogy kapaszkodik a lehetőségbe, reménykedik.
- És hogy képzeled?
- Nagyapád szombaton jön értünk.
- A szent ember?
- Kérlek, ne hívd így!
- Máskor nem kifogásoltad, hogyan hívom.
- Ez más helyzet. Szívességet kértem és nem gúnyolódhatok rajta.
- Meddig fogod bírni?
- Megteszem, ami tőlem telik.
- Aha. És mit ígértél cserébe a segítségért? Ugye nem adtad el a lelkünket? Azt tudod, hogy az enyémmel nem rendelkezel, szóval bármit is ígértél, mondhatok nemet. Bármikor, bármire.
- Emlékeztetlek, hogy kiskorú vagy. Így csak minden másodikra mondhatsz nemet.
- Ugye nem kell velük családot játszanunk? Mondd, hogy nem!
Rose felállt az asztal mellől és szedegetni kezdte a padlóról az üvegszilánkokat.
Megjegyzés küldése