Néma csillagok
Árnyékot rajzol arcomra az éj
Álmodni akarok
De köd mögé szorul az emlék
mitől reményt kaphatok
Sápadt csillagport szórok a szélbe
szikrája elkábít
Csókot ígér szívem helyére
varázsa elcsábít
Halvány szellemalakom
táncolni vágyik az égen
ahol nincsenek már, csak a néma csillagok
akik tudják, még én is itt vagyok.
SKY
Tettem még egy kísérletet és megköszörültem a torkomat, hátha ezúttal észreveszi magát Judd és megpróbál csendben maradni legalább addig, amíg végzek az olvasással. Harmadszor futottam neki a bekezdésnek, de nem jutottam tovább az első mondatnál, mert Judd is éppen ekkor kezdte újra a dobolást. Fellépés előtt mindig ezt csinálta, de most valahogy én is nehezebben toleráltam a külvilágot a szokottnál, ami viszont leginkább zavart, Judd mintha folyton elvétette volna a ritmust. Valami nyomta a lelkét, mert különben sosem hibázott. Az én lelkemet is egyre súlyosabban húzta valami, mert éppen ekkor szegtem meg a magamnak tett ígéretemet: újra megnyitottam a blogot, amit minden próbálkozásom ellenére sem tudtam kizárni az életemből.
Tekintetemet vonzotta a képernyő, nem tudtam ellenállni, olvastam tovább és egyre jobban borult el a hangulatom, ahogy több részletre derült fény. A blog volt az egyetlen hely, ahol Lily beszélni tudott azokról a dolgokról, amik fojtogatták, amikről senki másnak nem beszélt volna.
Ahogy fokozódott bennem a fájdalom, úgy lett hangosabb a dobolás is.
- Az istenért, hagyd már abba, Judd!
Dühösen meredtem rá, de éppen ekkor mozdulatlanul ült és bámult maga elé, mintha csak az élet nagy dolgain filozofálna. Nem ő dobolt, az én ujjaim verték ingerült táncukat a szék karfáján, árulkodva feszült állapotomról. Hirtelen észbe kaptam és nyugalmat erőltettem magamra.
- Bámulatos, hogy milyen béke árad belőled így, fellépés előtt! - ugrott fel Judd, majd járkálni kezdett a backstageben, és mintha csak véletlenül tenné, néha belerúgott a lábamba, miközben elhaladt mellettem. Így akarta felhívni magára a figyelmet és nyomatékot adni szarkazmusának.
Szóval észrevette, hogy valami már megint nincs rendben.
- Hogy tudsz ilyen ideges lenni? - kérdeztem vissza, továbbra is a telefonomat bámulva, hogy jelezzem felé: hé, haver, most hagyj békén!
- Zavarlak?
- Zavartok! Videót próbálok nézni, de tőletek nem lehet! – kiáltott fel Ben, de mi meg sem hallottuk. Szokásos hatalmi harcunkat vívtuk, a feszültség tapintható volt közöttünk. Konokul bámultam a telefonomat és azt kívántam, bárcsak egyedül lennék ebben a pillanatban.
- Email, fontos.
- Nem látszol feldobottnak tőle - Judd egy pillanatra felhagyott a járkálással és kétkedve nézett rám.
- Tudod, biztosítás meg ilyenek - vágtam egy grimaszt és abban reménykedtem, elég meggyőzőre sikeredett, hogy felhagyjon a próbálkozással, hogy beszélgetésbe bonyolódjon velem.
- Aha. Azért, remélem, majd mesélsz róla!
- Miről?
- A biztosításodról. Hát a lányról! - lendítette az ég felé két karját Judd.
Ezt inkább meg sem hallottam. Nyugalmat erőltetve magamra olvastam tovább, bár egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem.
- Mondom a lányról! - ismételte nyomatékosan a barátom. - Látnod kellene az arcodat!
Ben kihúzta a füléből a fülest és hátradőlt a kanapén.
- Milyen lány? – nézett egyikünkről a másikra. – Mondjátok már, Sky-nak barátnője van? Miért én tudom meg utoljára?
- Na, ülj arrébb! – David megpaskolta Ben vállát, majd lehuppant mellé a kanapéra. Ebben a pillanatban hat szempár meredt rám és várta a beszámolómat.
- Nincs itt semmi, csak Judd csinálja a cirkuszt – vontam meg a vállam.
- Semmi? Akkor ezt figyeld! – nézett a szemem közé Judd. - Először eltüntetted a fényképeket. Észrevettem! Aztán úgy magadba zárkóztál, hogy azt hittem, befordulsz. Utána kezdtél jobban lenni, mármint magadhoz képest, amennyire ez lehetséges. Pár napja meg megint kezdődik nálad ugyanaz. Szóval tudom.
- Hát, akkor - sóhajtottam és félretettem a telefont. - nincs miről beszélnem!
- Ne már! – kiáltott szinte egyszerre Ben és David.
Judd mindentudó pillantást vetett rám, majd folytatta a járkálást. Tíz perc volt még a pihenőből, szerettem volna addig is egyedül maradni a gondolataimmal azokról a dolgokról, amiket egy alig látogatott, eldugott kis blogon olvastam, amit évek óta figyelek. Eddig még egyszer sem esett rólam szó, mindig csak Aident emlegette. A srácot, akibe fülig szerelmes volt, aki miatt végleg száműztem a fotókat, az emlékeket, aki megadta a végső lökést, hogy végre erőt vegyek magamon, és próbáljak továbblépni. De most ez a bejegyzés nem engedi.
LILY
Csöngettek. Összerezzentem. Egy pillanatig csak bámultam a történelem könyvemet, aztán megfeszült az egész testem. Talán, ha sietek, akkor még anya előtt kinyithatom az ajtót.
Gyorsan felpattantam a székről, de már hallottam is a léptek zaját az előszobában. Elkéstem.
Lélegzetvisszafojtva várakoztam.
Fordult a kulcs a zárban, majd meghallottam anya akadozó szavait, ahogy a csomagküldő cég alkalmazottjával beszélt. A szégyen vörös pírja futotta el az arcomat, többé már képtelen leszek a szemébe nézni annak az embernek, ha találkozom vele egy újabb küldemény ürügyén.
Napról-napra többen vannak. Lehajtott fejjel kell járnom és kerülnöm az emberek tekintetét, mert nincs kedvem látni a szemükben lévő szánalmat, undort, megvetést és lenézést.
- Apádtól jött - lépett be a szobába anya, és az ágyamra ejtette a csomagot, majd zavaros tekintetével és elnyíló, vérvörös ajkaival bámult rám, várva, hogy mit kezdek vele.
- Ühüm – bólintottam. Nem bírtam mást kinyögni, a torkom összeszorult, igyekeztem visszafojtani könnyeimet anyám arcát látva. Rettenetes látvány volt, ami mindig szíven ütött, valahányszor ilyen állapotban volt. Ha változtathatnék rajta, megtenném. Ha megtenném, annyival másabb lenne minden. Ha másabb lenne minden…
- Jól vagy? Kicsit vörös a képed!
- Én… jól, de te… fáradtnak tűnsz. Miért nem fekszel le? - igyekeztem óvatosan fogalmazni, hogy ne piszkáljam fel az anyámban szunnyadó démont. Magamban imádkoztam, hogy fogadja meg a tanácsomat és aludja ki a mámort, csak ne kelljen ilyen állapotban látnom, ne kelljen végignéznem ezt az önpusztítást.
Néhány napja így indult el itthonról, hogy szerezzen magának még alkoholt. A lépcsőház ajtajáig sem jutott el, a lépcső alsó fokán megbotlott és elvágódott. A felső szomszéd látta a jelenetet. Azóta csak akkor lépek ki a lakásból, ha meggyőződtem róla, hogy senki sincs a lépcsőházban. Rettegek az emberektől és rettegek attól is, hogy egy nap éppen Aiden előtt esik hasra az anyám. Azt a szégyent már nem akartam, nem tudtam volna elviselni. Lehet rosszabb, még ennél is lehet, de ezt még elviselem, ezt még bírom, ameddig szükséges.
- Főznöm kell – makacskodott, és próbálta elhitetni velem, hogy józan. Szánalmas dülöngélése azonban elárulta, hogy nem lesz képes rá.
- Majd főzöl később. Én úgyis moziba megyek, és csak este jövök haza.
- Hát jó. Nem nézed meg, mit küldött apád?
- Gondolom azt, amit minden évben - vontam vállat és tüntetőleg hátat fordítottam a küldeménynek.
Öltözködni kezdtem. Jobb, ha nem mutattam érdeklődést apa ajándéka felé, még ha anyámat piszkálta is a kíváncsiság. Sosem lehetett tudni, mi van a csomagban, bár túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Ha mégis az öröm apró jelét mutatnám, az okot adhatott volna anyámnak egy újabb veszekedésre, arra pedig éppen ezen a napon nem volt szükségem. Arról sem tettem említést neki, hogy egy nagyobb összeg már előzőleg érkezett a számlámra apától, minden megjegyzés nélkül. Valahogy úgy éreztem, most jobb, ha erről hallgatok.
Anya kiment a konyhába. Az edénycsörömpölésből ítélve hozzálátott a főzéshez. Kisvártatva csönd lett, majd ismét megjelent a szobában. Egy összehajtogatott papírpénzt nyújtott felém.
- Vegyél magadnak valamit.
- Köszi – néztem rá csodálkozva. Ezt most mire véljem? Vonakodva vettem el; attól féltem, hogy csak hirtelen felindultságból adja, később pedig számonkéri rajtam, mert hónap végére megint elfogyott a pénze.
- Most miért nézel így, mint egy kisbárány? Születésnapod van, nem?
Később még a moziban ülve is anyám nevetése visszhangzott a fülemben.
SKY
Most mindennél nyomasztóbb volt számomra a csend és a sötétség. Ellenségem volt az éjszaka, aki a késői órákon üvöltve szembesített gyötrelmes magányommal. Egyedül a világban, emberkerülőként, rettegve attól, hogy szeressek és szeretve legyek.
A szállodai szoba szomszédos ágya felől érkező mocorgás sem enyhített a magányérzeten. Judd jó barát volt, de a családot ő sem helyettesíthette.
Volt családom, valamikor nagyon régen, az álomszerű ködrétegen átsejlő foszlányok még emlékeztettek rá. Az anyám, a férje, Joseph, Jackowskiék és Lily, mind a múlt árnyai. Az összes közül leginkább Lily árnyéka telepedett rám súlyos teherként, ami fojtogatott, amitől lassan már élni sem tudtam.
Még soha senkinek nem beszéltem róla, még senki sem hallgatott meg. Judd megértené, de segíteni ő sem tudna. Ha legalább kibeszélném magamból, az könnyítene a lelkemen, megoszthatnám valakivel. Judd nem fog hülyének nézni.
- Hatéves volt Lily, amikor először találkoztunk - kezdtem bele a történetbe, mire megszűnt a mocorgás a másik ágyon. Ebből tudtam, hogy hallgatóságom figyel rám. - Joseph Jackowski azon a nyáron vette el anyámat. Én tizenkettő voltam. Elvittek Joseph szüleinek a házassági évfordulójára. Ott volt az összes Jackowski egytől-egyig. Hatalmas kerti party volt, és volt egy-két velem egykorú rokon gyerek, akikkel nem szívesen voltam együtt, nem fogadtak be a családba. Utáltam az egész napot, és legszívesebben hazamentem volna, de anyámnak megígértem, hogy ott leszek, kellett neki a támogatásom. Őt is nehezen fogadta el a család.
Judd nem szólt semmit, csak felkelt az ágyából és a szállodai szoba hűtőjéhez botorkált, telefonjával világítva meg az utat. Kinyitotta a hűtőt, keskeny fénysáv kúszott a takarómra, láttam barátom komor, feszült arcát, ahogyan két doboz sört vesz el a polcról, majd újra sötét lett. Megvártam, amíg leült az ágya szélére és elvettem a felém nyújtott sört.
- Észrevettem, hogy a terasz sarkában egy asztalnál fehér ruhás kislány ült és rajzolt. Egyedül volt és senki sem figyelt rá, a Jackowskik egymást szórakoztatták – halk szisszenés jelezte, hogy Judd felbontotta a sörét, követtem a példáját. - Az apját, Steve-et, Joseph öccsét, őt és Stellát, a feleségét is azon a partyn láttam először. Szóval leültem Lily mellé és néztem, hogy mit csinál. "Történetet írok", közölte velem, mire én komolyan bólintottam a rajzokra nézve, és kértem, hogy meséljen a történetéről. Azt hiszem, elég jól szórakoztam, a kislány egyfolytában csak beszélt, sokkal elviselhetőbb lett az egész party.
- Tudom, rémesek ezek a családi pofavizitek. Évek óta kihagyok, amit csak lehet.
Tudtam az okát, de hallgattam, csak egyszer beszélt róla és többet nem is volt hajlandó. Hallottam, hogy nagy kortyokban iszik a dobozból. Megvártam, hogy befejezze, csak azután folytattam tovább a megkezdett történetemet.
- Nagyon vagány kislány volt, ha most ismernéd, el sem hinnéd róla. Könnyen ismerkedett és engem is hamar a bizalmába fogadott. "Azt hiszem, te tényleg érted a történeteimet" - mondta nagy komolyan. "Te vagy az első, aki nem nevet ki, azt hiszem, neked még a világomról is mesélnék. Bár ez egészen nagy titok, és megfogadtam, hogy csak a férjemnek mondom el. Anyának és apának is rengeteg titka van, amit csak egymásnak mondanak el. Szóval, ha tudni akarod, el kell vegyél feleségül!" Jót mosolyogtam rajta, és azt mondtam neki, attól tartok, hogy mire felnő, elfelejti az egészet, és más lesz a férje, így meg fogja bánni, hogy mesélt nekem a világáról. "Akkor írásba adom!" Édes volt határozottságában, és tényleg leírta egy darab papírra: Ha nagy leszek, Skyler A. Peterson felesége leszek. Aláírás: Lily Jackowski. Tőle elviselhetőbbek lettek az Jackowski-bulik, amikor találkoztunk, mindig mesélt, beavatott titkaiba, és… egyszerűen egy családdá váltunk.
- Én miért nem kaptam soha ilyen házassági ajánlatot? - morgott Judd, mikor elhallgattam. - Mindig másnak jutnak a romantikus dolgok! Ez annyira igazságtalan! - felém fordult. - Na és az a világ?
- Egy fantáziavilág, tele elfekkel, meg harcosokkal, imádta a WoW-ot, és azt a világot. Valahogy abból alkotta meg.
- Hat évesen már játszott?
- Nem, csak nézte az idősebbeket, ahogy játszanak. Amikor észrevették, hogy ott van, mindig kiküldték, ő pedig a fejében összerakott egy világot azokból a dolgokból, amiket látott. Mikor nagyobb lett, persze, ő is játszani kezdett.
- Á, értem, kocka a csaj. Na és Szövetség vagy Horda?
- Természetesen Szövetség, egyébként egy night elf mágus volt a kedvenc karaktere és arra építette a világát – mosolyogtam a sötétben, mert eszembe jutottak a közös kalandozásaink Azerothban. - Egyszer még a Comic Conra is elmentünk. Anyám segített a jelmezekkel, Lily pedig odáig volt, hogy más bőrébe bújhatott.
- És te ki vagy a mágus mellett?
- Minden mágus mellé kell egy harcos, nem? Szóval afféle védelmező voltam abban a képzelt világában.
- Múlt időben? - kérdezte Judd ásítva.
- Most már másik harcos áll mellette.
- Hm. Vannak harcosok, akik elbuknak, és vannak, akik a megüresedett helyre visszatérnek, barátom. Na, jó éjt!
- Ez nem az én mesém - sóhajtottam. Judd csak vigasztalni akart, igazából ő sem hisz a mesékben.
Átfordultam a másik oldalamra, hogy álomtalan alvásba meneküljek. Boldog születésnapot, Lily!
Megjegyzés küldése