LILY
Eleinte még bólogattam, de aztán ezzel is felhagytam, a szűkszavú válaszok már előbb elhaltak ajkamon. Mr. Ericsson rendületlenül beszélt, néha sikerült szemkontaktust is felvennie velem, de többnyire csak lehajtott fejjel álltam és vártam, hogy befejezze végre, aztán mehessek a dolgomra. Mindenkinek jobb lenne így.
Sajátosságommá vált ez a testtartás és a viselkedés, valahányszor valaki megkísérelt rést ütni az álarcomon, hogy belessen mögé. Azt reméltem, passzív viselkedésem elriasztja az embereket a próbálkozásoktól, de ott voltak a kitartóak, akik közé Mr. Ericsson is tartozott. Tenyerét egy nagyméretű borítékon nyugtatta az asztalon és egyre csak beszélt.
- Azért gondolkozz el rajta – mondta, amikor már kifogyott a szavakból. – Esetleg beszéljétek meg otthon.
- Rendben.
- Vagy jobb lenne, ha édesanyád bejönne, és én beszélném meg vele a továbbtanulásodat? Ki is mehetnék hozzátok egy családlátogatásra, környezet-tanulmányozásra, hátha jól jönne egy esetleges ösztöndíj-kérelemhez.
- Nem!
Hangom szinte süvített a rémülettől. Csak azt az egyet ne! Nem kell, hogy beszéljen az anyámmal! Egyáltalán nem kell, hogy bármibe is beleavatkozzon!
Mr. Ericsson az arcomat fürkészte, még mindig nem adta fel, hogy kiszedje belőlem a titkomat. Néha úgy éreztem, átlát rajtam, olvas a gondolataimban, ilyenkor kerestem egy pontot a közelemben és abba kapaszkodtam, hogy ne omoljak össze. Rendületlenül bámultam az asztallapot, tekintetemmel követve rajta a fa kacskaringós erezetét, már egyre kevesebb információ jutott el a külvilágból a tudatomig.
- Hát jó – mondta végül és elém tolta a borítékot. – Benne van minden, csak ki kell töltened és aláíratni valamelyik szülőddel.
Anyám sosem fogja aláírni, de ezt nem közöltem vele. Fogtam a borítékot és a táskámba gyömöszöltem.
- Lily!
- Igen?
- Ne pocsékold el a tehetségedet! Sokkal több van benned, mint amennyit gondolsz magadról. Connecticut egyik legjobb középiskolájába jársz, kimagasló képzésben részesültél és a teljesítményed is kiváló. Komolyan feladnád mindezt a semmiért?
Két kezemen nem tudnám megszámolni, mennyien mondták már ezt nekem. Ha csak rajtam múlna, másként záródott volna ez a megbeszélés is.
Mr. Ericsson a kis iroda ablakához sétált, és elmerengve nézett ki Wingfield óvárosára az ablakon. Tudtam, még nem játszotta ki az ütőkártyáit, most jött az a rész, amikor az érzelmi zsarolásra játszva a belém szúrt tőrt meg is forgatta.
- Amikor a nagynénéd elhozott, hogy beírasson hozzánk, bizalmat szavaztunk neked, pedig semmit sem tudtunk rólad. Nem voltak eredményeid, díjaid, amik alapján láttuk volna, mennyire kivételes tehetséged van. De Veronique a szavát adta, hogy nem fogunk benned csalódni, és ha ez nem lett volna elég, elárulta, hogy te annak a Steven Jackowskinak a kislánya vagy, aki szintén a mi diákunk volt - visszafordult hozzám és újra leült az íróasztalához velem szemben. - Két tehetséges ember ajánlását nem tudtuk figyelmen kívül hagyni és úgy gondoltuk, hogy aki mellettük nőtt fel, abból csakis kivételes ember lehet. Ezt pedig be is bizonyítottad nekünk az évek során. Sok-sok pályázaton vettél részt az írásaiddal és szép számmal hoztál díjakat az iskoládnak.
Gyűlöltem, amit művelt velem. A cipőm orrával hangtalanul rugdosni kezdtem az asztal lábát. Én Lily Jackowski vagyok, nem az apám és nem Veronique Archambeau. Úgy neveltek, hogy tudjam, nem hozok rájuk szégyent, ha hétköznapi lány akarok maradni. Ebben az iskolában viszont túl nagy nyomás nehezedett rám, elvárták, hogy elérjem a csillagokat, mert az apám már megtette előttem.
- Apropó, hogy van édesapád? Dolgozik valami jelentősebb munkán?
- Remekül van.
- Ha jól rémlik, a közeljövőben lesz kiállítása, feltétlenül elmegyünk a nejemmel. New Yorkban?
- Bostonban.
Tudtam, mert megnéztem az interneten. Minden információ, amit az apámról tudtam, az Instagramjáról vagy a weboldaláról származott. Évek óta nem találkoztunk, de nyomon követtem őt, pont az ilyen kínos kérdések elhárítása miatt.
- Remek – biccentett felém szórakozottan és ezzel utamra lettem bocsátva.
Pánikszerűen indultam meg az ajtó felé, és amikor végre kint voltam a folyosón, vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. Gertie éppen ekkor pattant fel egy székről és kihúzta füléből a headsetet.
- Na, mit akart tőled Mr. Ericsson?
- Csak a szokásos.
- Erőlteti a továbbtanulást?
Gertie-re néztem és bólintottam. Megértette, hogy nem akarok beszélni a dologról, visszatette a fülesét és magamra hagyott a gondolataimmal. Egész rendes lány volt, bájos akcentussal. Év elején érkezett Németországból erre a tanévre, hogy szokja a nyelvet, mire ősszel megkezdi egyetemi tanulmányait a Yale-en. Irigyeltem érte. Voltak tervei, álmai és tudta, hogyan valósítsa meg őket. Álmaim ugyan nekem is voltak, de sosem juthattam el odáig, hogy tervekké váljanak. Ilyen körülmények között nem.
- Megvagytok végre!
Ennyit a hallgatásról, Dakota nem fogja hagyni, hogy magamba fojtsak bármit is. Belém karolt és már húzott is maga után.
- Szóval, mi a terv délutánra? – kérdésére nem is várt választ, ugyanazzal a lendülettel folytatta tovább. - Elmehetnénk vásárolni. Viszket a tenyerem, hogy elköltsem a karácsonyra kapott pénzem.
Szívesen mentem volna vele, csak hogy húzzam az időt, amíg csak lehet, mielőtt hazamegyek, de más programom volt.
- Ne haragudj, de ma nem fog menni.
- Miért? Bezárkózol a szobádba, behúzod a függönyöket, és órákon át WoW-ozol?
- Ha-ha. Idejét sem tudom, mikor játszottam utoljára. Tanulnom kell.
- Nem értem, minek erőlteted még, ha úgysem mész fősulira.
Gertie felszisszent mellettünk. Fogalmam sem volt, hogy hallotta meg, amit Dakota mondott, ha egyszer a fülében üvöltött a zene.
- Békén hagyhatnád már szegény Lilyt! Inkább ezt hallgasd meg! – kiáltotta kicsit túl hangosan, majd Dakota füléhez tartotta a kis hangszórót – Egyszerűen fantasztikus ez a zene!
Csak néhány ütem, kevéske hangfoszlány jutott el hozzám, de azonnal felismertem a Broken Pink Glasses zenéjét. Amint meghallottam Sky hangját, elfeledkeztem a táskámban lapuló borítékról. Elfelejtettem mindazt, ami otthon várt rám. Egy darabka Sky védőburkot vont körém és elrepített egy másik világba, ahol el tudtam hinni, hogy minden rendben van.
Rövid illúzió volt. Telefonom pittyegése hozott vissza a valóságba, valaki rám írt Messengeren.
- Csak nem Aiden? Mit ír?
Dakota hamar túltette magát az előbbi elutasításomon, bámulatos gyorsasággal változott a hangulata. Főleg, ha fiúkról volt szó.
Telefonom képernyőjén valóban Aiden Messenger-profiljának ikonja tűnt fel. Meg is nyitottam, hogy elolvassam az üzenetét.
Hol vagy?
Kapkodva pötyögtem be a választ:
A suliban.
Amint elküldtem az üzenetem, már láttam is, hogy Aiden ír.
Gondoltam, mert nem vagy itt a kávézóban.
- Ez nem lehet igaz! Teljesen megfeledkeztem a randimról!
Gertie felnevetett, Dakota lesújtó pillantást vetett rám, majd a következő pillanatban megtaszított.
- Na, menj csak, ne várasd tovább! De a vásárlással megvárlak, nem úszod meg!
***
Jobban kedveltem az eldugott kis kávézók meghitt hangulatát, csendesen üldögélve egy csésze kávé fölött, miközben tanulok vagy olvasok. Aiden viszont a forgalmas helyekért volt oda, ahol összefuthatott a barátaival. Nem igazán volt kávézóba járó típus, de a plázában levőt kifejezetten szerette, ahol pár hónapja megismerkedtünk.
Szőke haja most is úgy hullott a szemébe, miközben a telefonja fölé hajolt, mint azon az első napon, mikor először megláttam őt: könyveket vettem a szomszéd üzletben, Dakota pedig még be akart menni valahova, ahova már nem volt kedvem elkísérni. Nehezek voltak a könyvek, felajánlotta, hogy várjam meg a kávézóban. Nem volt üres asztal, Aiden pedig egyedül ült, megkérdeztem, lerakhatom-e a cuccaimat, mire ő rám csodálkozott és szótlanul bólintott. Később mondta el, hogy éppen dalszöveget írt és mikor befejezte, akkor tűnt fel neki, hogy egy rakás könyv van az asztalán és egy idegen lány ül mellette.
Ez az emlék mindig mosolyt csalt az arcomra. Megálltam az asztal mellett, tudtam, ha csak itt állok, megint nem fog észrevenni.
- Dalszöveg? – huppantam le mellé az üres székre.
Bepötyögött még néhány karaktert, majd lezárta a telefonját és durcás pillantást vetett rám.
- Aha. Egy lányról, aki megfoghatatlan, elfelejti a randikat és mindig megvárakoztat, folyton összetöri a szívemet, mégis olyan számomra, mint a drog.
- Nem túl drámai?
- Dobom is a kukába, olyan lett, mint egy BPG-rettenet, ez nem az én profilom.
Mosolyom az arcomra fagyott, rövid időn belül ő volt a második, aki a Broken Pink Glasses-zel hozakodott elő.
- Tényleg úgy hangzik, mintha Sky írta volna.
- Sky? – Aiden felvonta a szemöldökét, láttam rajta, hogy most jól szórakozik magában. – Ezt sosem néztem volna ki a komoly és zárkózott Lily Jackowskiból, hogy fanatikus rajongó legyen!
- Szeretek meglepetést okozni.
- A meglepetések szórakoztatnak – súgta miközben a számhoz hajolt és megcsókolt. – Nem veszed le a kabátod? Egy kávét?
- Nem maradhatok, rengeteg dolgom van. A kávét elfogadom.
- Szóval már a szerelmednek sincs egy szabad időpont a határidőnaplódban?
- Akad még – mosolyogtam rá bocsánatkérőn. –, de nehéz volt ez a nap, és néhány dolgot helyre kell tennem magamban.
- Tényleg, most volt megbeszélésed Mr. Nokiával! Hogyan tovább? Meggondoltad magad?
Utáltam a vicceit, de legalább már nem Sky volt a téma.
- Minden változatlan.
Hallgatott, ezzel a témával nem tudott mit kezdeni. Többször is próbált meggyőzni, de világosan a tudtára adtam, hogy ez egyedül az én döntésem és nem szólhat bele. Fogta a poharát és megrázta, hogy felkeveredjen benne a kávé.
- Este próbálunk, jó lenne, ha eljönnél.
Tanulnom kellett volna, éppen ezért ráztam le Dakotát, de Aidennel ugyanezt nem tehettem meg. Este ott leszek a próbájukon. A kávézóban is szívesen maradtam volna vele, sokkal inkább, mint hogy hazamenjek, annál minden jobb volt, de mennem kellett. Fogtam a poharamat, amit pont akkor tett le az asztalra a pincérnő és felálltam.
- Este találkozunk, de most rohanok – megcsókoltam Aident, próbáltam nem észrevenni csalódottságát és magammal vinni a bűntudatot. – Köszi a kávét!
Persze a bűntudat velem tartott, és elkísért egészen hazáig.
***
- Hát itt vagy végre!
Anyám hangja villámként csapott le rám, amint beléptem a lakásba. Letaglózva álltam az előszoba homályában és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy legyen erőm ahhoz, ami bent vár rám.
Az elmúlt évek során nem ez volt az első ilyen pillanat, mégsem tudtam eldönteni, mi ilyenkor a legjobb: ha hallgatok, vagy ha reagálok rá. Sosem tudhattam, milyen hangulatban találom és mire képes. Kiszámíthatatlan volt és semmitől sem riadt vissza, ha lehetősége adódott rá, hogy bántson.
Fáradt voltam, ezért inkább a hallgatást választottam a hosszú szócsaták helyett. Reméltem, ezúttal megúszom néhány lélekromboló megjegyzéssel, kisebb felületi sérülésekkel, amik nem hatolnak a lelkem mélyére. De az anyámból áradó erős parfüm- és mentolos cukorka illat, amivel az alkohol szúrós szagát akarta elfedni, azt súgta: ne is reménykedj!
- Teljesen hülyének nézel engem?
Azonnal bekapcsolt a védelmi rendszerem. Bezárkóztam. Nem akartam, hogy behatoljon a falak mögé és megkezdje rombolását bennem. Továbbra sem válaszoltam. Bementem a szobámba. Tudtam, hogy anyám követ, és hamarosan kezdetét veszi a mai napra rendelt terror. Sehogy sem kerülhettem el.
- Legalább rám nézhetnél, ha hozzád beszélek!
Kelletlenül fordultam meg és vártam a következő támadást, ami nem is késett sokáig.
- Azt hiszed, nem tudom, mit csináltok a hátam mögött, amikor nem vagyok itthon? Mi van köztetek? Beszélj, Lily!
- Semmi!
Unalomig ismételtem már ezt a szót, valahányszor anya a paranoiás kényszerképzeteivel támadt rám. Az igazat mondtam, mint mindig, de mondhattam volna bármit, azt se hitte volna el. Szánakozva néztem felindultságában reszkető anyámat, aki eszelős tekintettel bámult azon gondolkodva, hogy szedjen darabokra.
- Nem hiszek neked! Valamit titkoltok előlem.
- Stella, ezt fejezd be! Teljesen megőrültél? - Sam, anya fiatal barátja ritkán avatkozott bele az anya-lánya veszekedésekbe, csak amikor ő is érintett volt. - Nincs köztünk semmi, értsd már meg!
- Hagynom kellett volna, hogy az apja elvigye! - kiáltotta Sam felé fordulva anyám, ezzel levegőnek nézve kizárt engem a világából, de tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. Leültem az ágyamra, hogy erőt gyűjtsek az újabb csapáshoz.
- Te is tudod, hogy ez hülyeség, Stella! Annak a szemétládának esze ágába sem volt a nyakába venni a gyereket.
- Persze, hogy nem kellett neki! Senkinek sem kell! Se az apjának, se a nagyszüleinek, se az egész famíliának! Az iskolatársai sem barátkoznak vele. Láttál itt belőlük egyet is? Hamar kiismerik, aztán otthagyják. Még a fiúknak sem kell! Kinek kellene egy ilyen tehén?
Ezen a ponton szoktam rácsapni anyámra az ajtót és az ágyamba vackolva kisírni magamat. De ma egy hang nélkül hallgattam nekem szánt üzeneteit, és most először nem sírtam. Az utóbbi időben sok minden megváltozott, nem tudtam volna megmondani, hogy erősebb lettem-e, vagy csak belefáradtam ebbe az egészbe. Úgy éreztem, nincs értelme ezen felhúzni magamat. Anya semmit sem tud rólam és a dolgaimról. Titkaim voltak, amiket nem osztottam meg vele. Nem tudott még Aidenről sem, Aiden pedig nem tudott az anyámról. Próbáltam kerülni a bonyodalmakat, amíg csak lehetett.
- Na és Sky? - fordult felém hirtelen, újra bevonva a játszmába. Hangja diadalittasan csengett, ahogy rám zúdította szavait. - Ő hol van? Miért nem jön hozzánk? A családjához! Pedig milyen jóban voltatok!
- Jaj, anya, már három év telt el azóta! Mégis, mi köze van Skynak ehhez az egészhez? - nyögtem ki döbbenten. Ezt a témát még soha, egyetlen veszekedésünk során sem hozta fel.
- Nem tudod? Akkor gondolkozz el rajta!
Értetlenül néztem rá, ez már megint mi akar lenni? Sky egyszer csak nem jött többé. Biztos megvolt rá az oka, de ahogy sejtettem, anyámnak erre is volt egy magyarázata.
- Erről is te tehetsz! Biztos rájött, hogy milyen vagy igazából! Ő legalább törődött veled, de te elüldözted! Mindenkit elüldözöl!
Eddig tudtam tartani magam, új, erős énem egy pillanat alatt roppant össze. Párnámba fúrva arcomat kitört belőlem a zokogás. Anya elégedetten hagyott magamra, mikor sikerült könnyekre fakasztania. Tudott még fogást találni rajtam.
Sajátosságommá vált ez a testtartás és a viselkedés, valahányszor valaki megkísérelt rést ütni az álarcomon, hogy belessen mögé. Azt reméltem, passzív viselkedésem elriasztja az embereket a próbálkozásoktól, de ott voltak a kitartóak, akik közé Mr. Ericsson is tartozott. Tenyerét egy nagyméretű borítékon nyugtatta az asztalon és egyre csak beszélt.
- Azért gondolkozz el rajta – mondta, amikor már kifogyott a szavakból. – Esetleg beszéljétek meg otthon.
- Rendben.
- Vagy jobb lenne, ha édesanyád bejönne, és én beszélném meg vele a továbbtanulásodat? Ki is mehetnék hozzátok egy családlátogatásra, környezet-tanulmányozásra, hátha jól jönne egy esetleges ösztöndíj-kérelemhez.
- Nem!
Hangom szinte süvített a rémülettől. Csak azt az egyet ne! Nem kell, hogy beszéljen az anyámmal! Egyáltalán nem kell, hogy bármibe is beleavatkozzon!
Mr. Ericsson az arcomat fürkészte, még mindig nem adta fel, hogy kiszedje belőlem a titkomat. Néha úgy éreztem, átlát rajtam, olvas a gondolataimban, ilyenkor kerestem egy pontot a közelemben és abba kapaszkodtam, hogy ne omoljak össze. Rendületlenül bámultam az asztallapot, tekintetemmel követve rajta a fa kacskaringós erezetét, már egyre kevesebb információ jutott el a külvilágból a tudatomig.
- Hát jó – mondta végül és elém tolta a borítékot. – Benne van minden, csak ki kell töltened és aláíratni valamelyik szülőddel.
Anyám sosem fogja aláírni, de ezt nem közöltem vele. Fogtam a borítékot és a táskámba gyömöszöltem.
- Lily!
- Igen?
- Ne pocsékold el a tehetségedet! Sokkal több van benned, mint amennyit gondolsz magadról. Connecticut egyik legjobb középiskolájába jársz, kimagasló képzésben részesültél és a teljesítményed is kiváló. Komolyan feladnád mindezt a semmiért?
Két kezemen nem tudnám megszámolni, mennyien mondták már ezt nekem. Ha csak rajtam múlna, másként záródott volna ez a megbeszélés is.
Mr. Ericsson a kis iroda ablakához sétált, és elmerengve nézett ki Wingfield óvárosára az ablakon. Tudtam, még nem játszotta ki az ütőkártyáit, most jött az a rész, amikor az érzelmi zsarolásra játszva a belém szúrt tőrt meg is forgatta.
- Amikor a nagynénéd elhozott, hogy beírasson hozzánk, bizalmat szavaztunk neked, pedig semmit sem tudtunk rólad. Nem voltak eredményeid, díjaid, amik alapján láttuk volna, mennyire kivételes tehetséged van. De Veronique a szavát adta, hogy nem fogunk benned csalódni, és ha ez nem lett volna elég, elárulta, hogy te annak a Steven Jackowskinak a kislánya vagy, aki szintén a mi diákunk volt - visszafordult hozzám és újra leült az íróasztalához velem szemben. - Két tehetséges ember ajánlását nem tudtuk figyelmen kívül hagyni és úgy gondoltuk, hogy aki mellettük nőtt fel, abból csakis kivételes ember lehet. Ezt pedig be is bizonyítottad nekünk az évek során. Sok-sok pályázaton vettél részt az írásaiddal és szép számmal hoztál díjakat az iskoládnak.
Gyűlöltem, amit művelt velem. A cipőm orrával hangtalanul rugdosni kezdtem az asztal lábát. Én Lily Jackowski vagyok, nem az apám és nem Veronique Archambeau. Úgy neveltek, hogy tudjam, nem hozok rájuk szégyent, ha hétköznapi lány akarok maradni. Ebben az iskolában viszont túl nagy nyomás nehezedett rám, elvárták, hogy elérjem a csillagokat, mert az apám már megtette előttem.
- Apropó, hogy van édesapád? Dolgozik valami jelentősebb munkán?
- Remekül van.
- Ha jól rémlik, a közeljövőben lesz kiállítása, feltétlenül elmegyünk a nejemmel. New Yorkban?
- Bostonban.
Tudtam, mert megnéztem az interneten. Minden információ, amit az apámról tudtam, az Instagramjáról vagy a weboldaláról származott. Évek óta nem találkoztunk, de nyomon követtem őt, pont az ilyen kínos kérdések elhárítása miatt.
- Remek – biccentett felém szórakozottan és ezzel utamra lettem bocsátva.
Pánikszerűen indultam meg az ajtó felé, és amikor végre kint voltam a folyosón, vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. Gertie éppen ekkor pattant fel egy székről és kihúzta füléből a headsetet.
- Na, mit akart tőled Mr. Ericsson?
- Csak a szokásos.
- Erőlteti a továbbtanulást?
Gertie-re néztem és bólintottam. Megértette, hogy nem akarok beszélni a dologról, visszatette a fülesét és magamra hagyott a gondolataimmal. Egész rendes lány volt, bájos akcentussal. Év elején érkezett Németországból erre a tanévre, hogy szokja a nyelvet, mire ősszel megkezdi egyetemi tanulmányait a Yale-en. Irigyeltem érte. Voltak tervei, álmai és tudta, hogyan valósítsa meg őket. Álmaim ugyan nekem is voltak, de sosem juthattam el odáig, hogy tervekké váljanak. Ilyen körülmények között nem.
- Megvagytok végre!
Ennyit a hallgatásról, Dakota nem fogja hagyni, hogy magamba fojtsak bármit is. Belém karolt és már húzott is maga után.
- Szóval, mi a terv délutánra? – kérdésére nem is várt választ, ugyanazzal a lendülettel folytatta tovább. - Elmehetnénk vásárolni. Viszket a tenyerem, hogy elköltsem a karácsonyra kapott pénzem.
Szívesen mentem volna vele, csak hogy húzzam az időt, amíg csak lehet, mielőtt hazamegyek, de más programom volt.
- Ne haragudj, de ma nem fog menni.
- Miért? Bezárkózol a szobádba, behúzod a függönyöket, és órákon át WoW-ozol?
- Ha-ha. Idejét sem tudom, mikor játszottam utoljára. Tanulnom kell.
- Nem értem, minek erőlteted még, ha úgysem mész fősulira.
Gertie felszisszent mellettünk. Fogalmam sem volt, hogy hallotta meg, amit Dakota mondott, ha egyszer a fülében üvöltött a zene.
- Békén hagyhatnád már szegény Lilyt! Inkább ezt hallgasd meg! – kiáltotta kicsit túl hangosan, majd Dakota füléhez tartotta a kis hangszórót – Egyszerűen fantasztikus ez a zene!
Csak néhány ütem, kevéske hangfoszlány jutott el hozzám, de azonnal felismertem a Broken Pink Glasses zenéjét. Amint meghallottam Sky hangját, elfeledkeztem a táskámban lapuló borítékról. Elfelejtettem mindazt, ami otthon várt rám. Egy darabka Sky védőburkot vont körém és elrepített egy másik világba, ahol el tudtam hinni, hogy minden rendben van.
Rövid illúzió volt. Telefonom pittyegése hozott vissza a valóságba, valaki rám írt Messengeren.
- Csak nem Aiden? Mit ír?
Dakota hamar túltette magát az előbbi elutasításomon, bámulatos gyorsasággal változott a hangulata. Főleg, ha fiúkról volt szó.
Telefonom képernyőjén valóban Aiden Messenger-profiljának ikonja tűnt fel. Meg is nyitottam, hogy elolvassam az üzenetét.
Hol vagy?
Kapkodva pötyögtem be a választ:
A suliban.
Amint elküldtem az üzenetem, már láttam is, hogy Aiden ír.
Gondoltam, mert nem vagy itt a kávézóban.
- Ez nem lehet igaz! Teljesen megfeledkeztem a randimról!
Gertie felnevetett, Dakota lesújtó pillantást vetett rám, majd a következő pillanatban megtaszított.
- Na, menj csak, ne várasd tovább! De a vásárlással megvárlak, nem úszod meg!
***
Jobban kedveltem az eldugott kis kávézók meghitt hangulatát, csendesen üldögélve egy csésze kávé fölött, miközben tanulok vagy olvasok. Aiden viszont a forgalmas helyekért volt oda, ahol összefuthatott a barátaival. Nem igazán volt kávézóba járó típus, de a plázában levőt kifejezetten szerette, ahol pár hónapja megismerkedtünk.
Szőke haja most is úgy hullott a szemébe, miközben a telefonja fölé hajolt, mint azon az első napon, mikor először megláttam őt: könyveket vettem a szomszéd üzletben, Dakota pedig még be akart menni valahova, ahova már nem volt kedvem elkísérni. Nehezek voltak a könyvek, felajánlotta, hogy várjam meg a kávézóban. Nem volt üres asztal, Aiden pedig egyedül ült, megkérdeztem, lerakhatom-e a cuccaimat, mire ő rám csodálkozott és szótlanul bólintott. Később mondta el, hogy éppen dalszöveget írt és mikor befejezte, akkor tűnt fel neki, hogy egy rakás könyv van az asztalán és egy idegen lány ül mellette.
Ez az emlék mindig mosolyt csalt az arcomra. Megálltam az asztal mellett, tudtam, ha csak itt állok, megint nem fog észrevenni.
- Dalszöveg? – huppantam le mellé az üres székre.
Bepötyögött még néhány karaktert, majd lezárta a telefonját és durcás pillantást vetett rám.
- Aha. Egy lányról, aki megfoghatatlan, elfelejti a randikat és mindig megvárakoztat, folyton összetöri a szívemet, mégis olyan számomra, mint a drog.
- Nem túl drámai?
- Dobom is a kukába, olyan lett, mint egy BPG-rettenet, ez nem az én profilom.
Mosolyom az arcomra fagyott, rövid időn belül ő volt a második, aki a Broken Pink Glasses-zel hozakodott elő.
- Tényleg úgy hangzik, mintha Sky írta volna.
- Sky? – Aiden felvonta a szemöldökét, láttam rajta, hogy most jól szórakozik magában. – Ezt sosem néztem volna ki a komoly és zárkózott Lily Jackowskiból, hogy fanatikus rajongó legyen!
- Szeretek meglepetést okozni.
- A meglepetések szórakoztatnak – súgta miközben a számhoz hajolt és megcsókolt. – Nem veszed le a kabátod? Egy kávét?
- Nem maradhatok, rengeteg dolgom van. A kávét elfogadom.
- Szóval már a szerelmednek sincs egy szabad időpont a határidőnaplódban?
- Akad még – mosolyogtam rá bocsánatkérőn. –, de nehéz volt ez a nap, és néhány dolgot helyre kell tennem magamban.
- Tényleg, most volt megbeszélésed Mr. Nokiával! Hogyan tovább? Meggondoltad magad?
Utáltam a vicceit, de legalább már nem Sky volt a téma.
- Minden változatlan.
Hallgatott, ezzel a témával nem tudott mit kezdeni. Többször is próbált meggyőzni, de világosan a tudtára adtam, hogy ez egyedül az én döntésem és nem szólhat bele. Fogta a poharát és megrázta, hogy felkeveredjen benne a kávé.
- Este próbálunk, jó lenne, ha eljönnél.
Tanulnom kellett volna, éppen ezért ráztam le Dakotát, de Aidennel ugyanezt nem tehettem meg. Este ott leszek a próbájukon. A kávézóban is szívesen maradtam volna vele, sokkal inkább, mint hogy hazamenjek, annál minden jobb volt, de mennem kellett. Fogtam a poharamat, amit pont akkor tett le az asztalra a pincérnő és felálltam.
- Este találkozunk, de most rohanok – megcsókoltam Aident, próbáltam nem észrevenni csalódottságát és magammal vinni a bűntudatot. – Köszi a kávét!
Persze a bűntudat velem tartott, és elkísért egészen hazáig.
***
- Hát itt vagy végre!
Anyám hangja villámként csapott le rám, amint beléptem a lakásba. Letaglózva álltam az előszoba homályában és próbáltam összeszedni magam annyira, hogy legyen erőm ahhoz, ami bent vár rám.
Az elmúlt évek során nem ez volt az első ilyen pillanat, mégsem tudtam eldönteni, mi ilyenkor a legjobb: ha hallgatok, vagy ha reagálok rá. Sosem tudhattam, milyen hangulatban találom és mire képes. Kiszámíthatatlan volt és semmitől sem riadt vissza, ha lehetősége adódott rá, hogy bántson.
Fáradt voltam, ezért inkább a hallgatást választottam a hosszú szócsaták helyett. Reméltem, ezúttal megúszom néhány lélekromboló megjegyzéssel, kisebb felületi sérülésekkel, amik nem hatolnak a lelkem mélyére. De az anyámból áradó erős parfüm- és mentolos cukorka illat, amivel az alkohol szúrós szagát akarta elfedni, azt súgta: ne is reménykedj!
- Teljesen hülyének nézel engem?
Azonnal bekapcsolt a védelmi rendszerem. Bezárkóztam. Nem akartam, hogy behatoljon a falak mögé és megkezdje rombolását bennem. Továbbra sem válaszoltam. Bementem a szobámba. Tudtam, hogy anyám követ, és hamarosan kezdetét veszi a mai napra rendelt terror. Sehogy sem kerülhettem el.
- Legalább rám nézhetnél, ha hozzád beszélek!
Kelletlenül fordultam meg és vártam a következő támadást, ami nem is késett sokáig.
- Azt hiszed, nem tudom, mit csináltok a hátam mögött, amikor nem vagyok itthon? Mi van köztetek? Beszélj, Lily!
- Semmi!
Unalomig ismételtem már ezt a szót, valahányszor anya a paranoiás kényszerképzeteivel támadt rám. Az igazat mondtam, mint mindig, de mondhattam volna bármit, azt se hitte volna el. Szánakozva néztem felindultságában reszkető anyámat, aki eszelős tekintettel bámult azon gondolkodva, hogy szedjen darabokra.
- Nem hiszek neked! Valamit titkoltok előlem.
- Stella, ezt fejezd be! Teljesen megőrültél? - Sam, anya fiatal barátja ritkán avatkozott bele az anya-lánya veszekedésekbe, csak amikor ő is érintett volt. - Nincs köztünk semmi, értsd már meg!
- Hagynom kellett volna, hogy az apja elvigye! - kiáltotta Sam felé fordulva anyám, ezzel levegőnek nézve kizárt engem a világából, de tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. Leültem az ágyamra, hogy erőt gyűjtsek az újabb csapáshoz.
- Te is tudod, hogy ez hülyeség, Stella! Annak a szemétládának esze ágába sem volt a nyakába venni a gyereket.
- Persze, hogy nem kellett neki! Senkinek sem kell! Se az apjának, se a nagyszüleinek, se az egész famíliának! Az iskolatársai sem barátkoznak vele. Láttál itt belőlük egyet is? Hamar kiismerik, aztán otthagyják. Még a fiúknak sem kell! Kinek kellene egy ilyen tehén?
Ezen a ponton szoktam rácsapni anyámra az ajtót és az ágyamba vackolva kisírni magamat. De ma egy hang nélkül hallgattam nekem szánt üzeneteit, és most először nem sírtam. Az utóbbi időben sok minden megváltozott, nem tudtam volna megmondani, hogy erősebb lettem-e, vagy csak belefáradtam ebbe az egészbe. Úgy éreztem, nincs értelme ezen felhúzni magamat. Anya semmit sem tud rólam és a dolgaimról. Titkaim voltak, amiket nem osztottam meg vele. Nem tudott még Aidenről sem, Aiden pedig nem tudott az anyámról. Próbáltam kerülni a bonyodalmakat, amíg csak lehetett.
- Na és Sky? - fordult felém hirtelen, újra bevonva a játszmába. Hangja diadalittasan csengett, ahogy rám zúdította szavait. - Ő hol van? Miért nem jön hozzánk? A családjához! Pedig milyen jóban voltatok!
- Jaj, anya, már három év telt el azóta! Mégis, mi köze van Skynak ehhez az egészhez? - nyögtem ki döbbenten. Ezt a témát még soha, egyetlen veszekedésünk során sem hozta fel.
- Nem tudod? Akkor gondolkozz el rajta!
Értetlenül néztem rá, ez már megint mi akar lenni? Sky egyszer csak nem jött többé. Biztos megvolt rá az oka, de ahogy sejtettem, anyámnak erre is volt egy magyarázata.
- Erről is te tehetsz! Biztos rájött, hogy milyen vagy igazából! Ő legalább törődött veled, de te elüldözted! Mindenkit elüldözöl!
Eddig tudtam tartani magam, új, erős énem egy pillanat alatt roppant össze. Párnámba fúrva arcomat kitört belőlem a zokogás. Anya elégedetten hagyott magamra, mikor sikerült könnyekre fakasztania. Tudott még fogást találni rajtam.
Megjegyzés küldése