SKY
Valójában már kész voltam, összepakolt bőröndöm az előszobában várta, hogy rászánjam magam az indulásra. Minden alkalommal nehéz volt elmenni, és utáltam visszajönni az üres lakásba. Volt, hogy reménykedtem benne, lehet ez másként is. Le akartam zárni életemnek ezt a fejezetét, habár gyűlölöm a megmásíthatatlan tetteket. Kapaszkodtam a kisebbik szoba kilincsébe, bezártam az ajtót, de elengedni képtelen voltam. Tétovázásom elárulta érzelmeimet, de egy kísértő érzés miatt nem engedhettem meg, hogy elveszítsem a játszmát önmagam ellen.
- A francba, Sky! Már legalább ötször ellenőriztél mindent!
Judd türelmetlenül indult az ajtó felé, de mivel nem követtem, megfordult és úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban tettlegességre szánná el magát. Sosem tett volna ilyet, de a kényszerességem őrületbe tudta kergetni. Persze, amit kényszerességnek vélt, egészen más volt, de Judd számára megfelelt a látszata, nekem pedig ez így volt kényelmes. Nem akartam, hogy tudja, mi megy végbe ilyenkor bennem.
- Megyek már!
De továbbra sem mozdultam, csak győzködtem magam, hogy van bennem elég erő megfogni a bőröndömet és kilépni a lakás ajtaján.
Ezúttal nem fogok visszajönni – hazudtam magamnak és ezzel tisztában is voltam, ahogy pontosan tudtam, miért esik olyan nehezemre a távozás. Elengedtem a kilincset és visszamentem a dolgozószobába. Valami hiányzott, ami nélkül nem éreztem magam teljesnek.
- Ezt nem hiszem el! Komolyan, minden alkalommal úgy kell elrángatni téged innen, hogy lenyomjunk egy nyavalyás turnét?
Szavait elengedtem a fülem mellett, úgyis csak önmagát ismételte.
Felkapcsoltam a világítást, hiba volt, azonnal tudtam. Tekintetem az asztalomon álló fényképet kereste, áltattam magam, hogy egyetlen pillantás elég lesz, mielőtt elmegyek. Legszívesebben a képet is elcsomagoltam volna a bőröndbe, hogy minden nap az első legyen, amit látok, bárhol is érjen a reggel.
Felemeltem az asztal szélén árválkodó fotót. Ez volt az egyetlen kép a lakásban, amit elől mertem hagyni. A többit néhány hónapja egy kartondobozba pakoltam és száműztem a gardrób legfelső polcára. Gyűlöltem erre a napra emlékezni, nem is beszéltem róla Juddnak. Sem a fényképekről, sem a rajtuk lévő lányról. Nem faggatózott, pedig biztosan nem kerülte el figyelmét a változás. Hálás voltam a tapintatáért, néha egészen rendes fickó is tudott lenni.
Nem, Judd semmit sem tud Lilyről, senki más sem tudott róla. Bárcsak én se tudnék, bárcsak kitörölhetném az emlékezetemből azt a napot három évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttem, nem keresem többé. De ez képtelenség volt.
Fogtam a képet és becsúsztattam az asztal fiókjába. Úgy éreztem, ezzel legyőztem önmagam. Elhittem, hogy ezután könnyebb lesz. Az utolsó fénykép sem lesz már szem előtt, nem fog eszembe jutni, nem gondolok majd rá, amikor hazajövök. Végre szabad leszek.
Telefoncsörgés törte meg a csendet.
- Mindjárt ott vagyunk! – Judd igyekezett elfojtani dühét, de már átléptük azt a bizonyos lélektani határt, elfogyott a türelme. – Attól, hogy ötpercenként hívogatsz, nem fog gyorsabban menni. Ha azt mondtam, mindjárt ott vagyunk, akkor ott is leszünk! Ismered Sky-t, csupán órák kérdése.
Kint a folyosón megkerültem Juddot, de vállammal azért kissé meglöktem, hogy érezze a törődést előbbi szavaiért. Felvettem kabátomat, majd fogtam a bőröndöt, indulásra készen álltam meg a nyitott lakásajtóban.
- Mehetünk végre?
Judd tekintete nem sok jót ígért, láttam, ahogy próbálja türtőztetni magát, de inkább kimenekült a lakásomból, nehogy megint meggondoljam magam.
- Szarul nézel ki – mondta, amikor már a liftben álltunk és a lámpák éles fényénél méregetni kezdett.
- Kösz, igazán nem vártam tőled ilyen kedves bókot. Ha még van valami, most rendezzük le, nem akarom, hogy a többiek előtt drámázzunk.
- Mintha harapósabb lennél. Történt valami? Vagy ne is kérdezzem? - az ő figyelmét semmi sem kerülte el, bár legtöbbször nem is erőltettem, hogy beszéljünk róla. Mindig kivárta a megfelelő alkalmat. Az elmúlt évek alatt kiismerte a különös zárkózottság mögött rejtőző makacs gyereket.
- Inkább ne.
Csak a démonaim. Vagy csak egyetlen démon, amivel leszámolni készülök.
Kint megcsapott a hideg levegő, gyorsan bevágtam bőröndömet a csomagtérbe, majd beültem az anyósülésre. Egy pillantást vetettem a hátul ülő fiúkra. David lehunyt szemmel hallgatott valami meditációs zenét a fülesén keresztül, de az is lehet, hogy már rég belealudt. Ben egy pillanatra felnézett a telefonjából, lepacsiztunk, majd újra beletemetkezett. Szavak nélkül is tudtam: nőügy. Ő még rózsaszín szemüveg mögül szemléli a világot. Az enyém már régen eltörött. Szilánkjaiból raktam össze ezt a bandát, az egyetlen dolgot az életemben, ami még vitt előre.
LILY
Meglepetten néztem fel a sminkelésből, tekintetem anyámat kereste a tükörben. Próbáltam feltérképezni, hogy van. Szemeit hatalmasra meresztette, szinte csillogtak, és mintha egy mosoly is bujkált volna a szája szélén. Ragyogó kék szemei voltak és mikor tiszta volt, jó érzés volt beléjük nézni, nevettek és mást is mosolygásra késztettek. Csak ennyitől nekem is mindig jobb kedvem lett. De mint minden más, ez is egyre bizonytalanabbá vált.
- Elmész?
- Igen, koncert lesz este, addig felmegyünk valamelyik lányhoz, főzünk vagy filmezünk. Ilyesmi - mondtam ki lehunyt szemmel a hazugságot. - Későn jövök.
- Ráérsz hazajönni. Legalább kettesben tudunk lenni Sammel. Mostanában kissé felborult az életünk, jót fog tenni, ha egy kis időt szánunk egymásra. Van miről beszélgetnünk. Azt hiszem, van valakije. Nem tudod, merre járkál, mikor nem vagyok itthon?
- Fogalmam sincs, ritkán látom. Amikor itthon van, akkor is a tévé előtt ül vagy a telefonját nyomkodja. Azt hiszem, igazad lehet, néha nagyon fura - mondtam kissé bizonytalanul, miközben magamat szemléltem a tükörben. Nem voltam biztos benne, hogy ezt akarja hallani, hogy szavaimmal nem rontottam-e el megint valamit. - Hogy nézek ki?
- Jól.
- Ennyi?
- Hát, ha az igazat akarod, ebben a szűk felsőben nagy a hasad. Annyit eszel, mint egy ló. Ha kevesebbet zabálnál, még ki is néznél valahogy.
Fájt, ahogy belém fúrta a tüskéjét a maga nemtörődöm módján. Tehát mégiscsak rosszul feleltem az előbb.
- Átöltözöm - közöltem csalódottan és már éreztem is, ahogy kezd eluralkodni rajtam az önutálat. A szekrényből kirángattam egy bő kötött pulcsit, ami a fenekem alá ért - Ez jó lesz?
- Ha jobban érzed benne magad, de ez meg úgy lóg rajtad, mint tehénen a gatya - vonogatta vállát anyám, majd hirtelen témát váltott. - Azt mondta, ma este dolga lesz, és valami kis hazugsággal próbálkozott. Tudsz valamit?
- Kicsoda? Sam? Sosem beszélünk, mondtam már. Mondd meg neki, hogy vele mész, akkor biztos inkább itthon maradna. Amúgy meg… miért nem küldöd már el? Keress valami normális pasit, annyi van belőlük - mondtam csüggedten és esdekelve néztem az anyámra. Tudtam, hogy reménytelen, de időről időre megpróbálkoztam vele, hátha hatni tudok rá és észhez tér. - Csak kihasznál téged és csak a baj van vele.
- Ugyanezt mondja rólad.
- És te kinek hiszel? – mikor a kérdésemre nem érkezett válasz, kiábrándultan néztem félre. - Jaj, anya! Csak azt akarom, hogy boldog légy!
- Akkor ne állj közénk! - szavai késszúrásként hatottak. Nem tudom, honnan veszi ezt az őrültséget, de még mindig meg tudott döbbenteni vele. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
Éppen a kabátomat vettem fel, mikor megint megszólalt:
- Nincs egy kis pénzed? Tudod, még nem kaptam meg a fizetést, és el kellene mennem vásárolni.
Hát persze, Sam kedvében akar járni. Főz neki, kényezteti, azt hiszi, ezzel magához láncolhatja, hogy megtarthatja, és nem hagyja el, mint apa. Kétségbeesetten próbál jó társ lenni, de bárhogy igyekszik is, kevés lesz. Sam nem veszi komolyan.
- Már én is kifogytam.
- Tudom, hogy ilyenkor szokott még pénzed lenni. Nem költöd el, mindig gyűjtesz valamire. Csak kölcsön kérem, hétfőn visszaadom.
- Befizettem a végzős bál költségét, a többit meg ebédre költöttem - magyarázkodtam. Az igazat mondtam, mégis úgy éreztem, mintha hazudnék.
- Tudom, hogy hazudsz! Van pénzed, csak nem akarod ideadni. Jól van, tartsd csak meg, de akkor ne várj tőlem semmi jót! - fenyegetőzött anya és egész magatartásával azt sugallta, hogy minden szeretetet megvon tőlem, ha nem teszek a kedvére. Ezeket a fenyegetőzéseit be is szokta tartani, nekem meg mindig bűntudatom van, hogy nem tudok neki segíteni. Már bántam, hogy befizettem a bál költségeit, szerettem volna kihagyni az egészed, de Dakota és Gertie kedvéért játszottam a normális végzőst, csak ne kérdezősködjenek annyit. Nehéz volt ennyi fronton megfelelnem.
- Anya, ne már! Tényleg nincs pénzem! - és hogy bizonyítsam igazam, kinyitottam az üres pénztárcámat.
- Ne szólj hozzám! Nem hiszek neked! Menj csak szórakozni, ne is törődj vele, hogy nincs mit ennünk! Te csak érezd jól magad, ha tudod! - dühkitörésére csak a csapódó bejárati ajtó válaszolt. Mindig van egy pont, amikor már menekülni kell, amikor nem tudok mit kezdeni a helyzettel és megbirkózni anyával. Vagy menekülök, vagy hagyom győzni.
***
Aidenék háza Pleasant Hollow-ban volt, valahányszor itt jártam, remegett a lábam, mintha tiltott ösvényre tévedtem volna. A hideg is kirázott ennek a városrésznek a tökéletességétől, kívülálló voltam, aki valami tévedés folytán idekeveredett Town Edge-ből.
Leléptem a buszról és vártam egy pár percig a buszmegálló plexifalába kapaszkodva. Mielőtt elindultam volna, felmértem a sötét utcákat, mintha attól tartanék, hogy valami szörnyeteg leselkedik rám az egyik sarok mögül.
A legtöbb család még nem rakta el a karácsonyi dekorációkat. Fényfüzérek világítottak meghittséget teremtve, az ablakok mögött pedig minta apák ültek az asztalfőn és mintafeleségek szolgálták fel a vacsorájukat. Pleasant Hollow ezt akarta elhitetni az idegenekkel. De én nem voltam itt idegen.
Elengedtem a buszmegállót és elindultam azzal az utcával párhuzamosan, ahol felnőttem, ahol egy fényfüzérekkel megvilágított házban éltem, ahova az apám még hazajárt és az anyám még úgy tudott vacsorát főzni, hogy a tekintete tiszta volt, nem érződött rajta a mentolos cukorka illata és nem kellett démonoktól tartanom.
Az Aidenék házán lévő hideg fényű égők jégcsapokat formáltak az ereszen. Régen ilyen égőket tett apám is a mi házunkra, hogy Jégvarázs-hangulatot teremtsen nekem.
- Megfagysz nekem idekint, Lily.
Avery állt meg mellettem, Aiden anyja. Cigaretta lógott a szájában, miközben táskájában kotorászott a lakáskulcsot keresgélve.
- Jó estét!
- Szervusz! Nem akartalak megijeszteni. Itt jöttem mögötted, figyeltem, ahogy elbámészkodtál. Te az a fajta romantikus alkat vagy, aki szereti az ünnepeket, igaz?
- Valahogy úgy. Segíthetek?
- Hagyd csak! El kéne már dobnom ezt a vacakot. Nem is tudom, miért szoktam rá megint - tűnődve bámulta a cigaretta parazsát, aztán még egyet szívott belőle. –, akkor jó ötletnek tűnt. Menj csak, Aiden már biztosan vár, élvezzétek az együtt töltött időt! De azért nem bánnám, ha hozzám is beugranál valamelyik nap.
Még mindig gyászolt. Nyáron vesztette el a férjét, Aiden apját, akkor kezdett el újra dohányozni. Utálta magát érte, amiért képtelen volt leszokni.
- Jönni fogok – ígértem, és elindultam a hosszú kocsibehajtón a kert végén álló garázs felé.
Lehervadt arcomról a mosoly, amit Avery kedvéért öltöttem fel, de mielőtt beléptem volna a garázsba, máris egy másik álarcot erőltettem magamra.
A garázs kopott kanapéján épp elég időt ücsörögtem már, hogy rájöjjek, hogyan lehetek jelen úgy, hogy a zenekar próbája számomra se legyen elvesztegetett idő és a fiúk se vegyék észre, ha le vagyok eresztve. Aidennek csak a jelenlétemre volt szüksége, hogy kitekinthessen rám, miközben játszik, az álarcom pedig biztosította számomra az elvonultságot. Ültem egy nyitott tankönyv fölött, miközben egészében átlényegültem a világomban. Senkinek sem tűnt fel, hogy nem az iskolai füzetembe jegyzetelek, hanem épp a vázlatfüzetembe írogatom egy új történet alapjait, vagy bejegyzést teszek közzé az Insta-fiókomban. Aiden is megkapta, amit akart, és én is. Jól működtünk együtt, nem bonyolítottuk túl a dolgokat.
- Ideje felkelni, Csipkerózsika!
Összerezzentem, észre se vettem, hogy elhallgatott a zene. Aiden ott állt előttem és egy törölközővel itatta le homlokáról az izzadságot.
- Ezt meg hogy csináltad? Az előbb még ott álltál a többiekkel és a gitárodat nyúztad!
- Messze jártál, szerelmem?
- Attól tartok – vetettem egy kétségbeesett pillantást a vázlatfüzetemre, remélve, hogy Aiden nem vette észre, de elkéstem. Már a kezében tartotta és belenézett.
- Szóval pillangókat kergettél. Miért nem mondtad, hogy regényírással próbálkozol?
Kikaptam kezéből a füzetemet és amilyen gyorsan csak tudtam, eltüntettem a táskámban.
- Mert tudtam, hogy azt mondanád, pillangókat kergetek.
- Tele vagy titkokkal – nézett rám, mintha azt kutatná, mi az, amit még rejtegetek előtte. – Szerintem tök jó dolog, hogy írsz!
Igazából a hangsúly nem tetszett, ahogy mondta. Valójában úgy hangzott: Ne már, hogy te is írsz, mint a fél világ. Nincs ebben semmi eredeti!
- Késő van, elfáradtam.
Szavaim elérték a céljukat, tudta, hogy nem akarok erről beszélni. Már vette is a dzsekijét, hogy elkísérjen.
Kint hidegebb volt, mint amikor jöttem. Vacogva húztam össze magamon a kabátomat. Csendben lépkedtünk egymás mellett, arra várva, hogy a másik megtöri a csendet.
- Hószaga van a levegőnek – szólalt meg Aiden. Mindig ő volt az, aki előbb engedett.
- De jó lenne, ha esne! Annyira szép olyankor minden, de túl hideg van a hóeséshez.
- Na és tudod már, hol szeretnéd, ha megünnepelnénk a születésnapodat?
Megráztam a fejem. Azt reméltem, Aiden elfelejti az egészet és nem ünneplünk. De nem várhattam tőle, hogy minden tabu legyen, csak mert túl sok terhet cipelek magamban. Volt, ahol engednem kellett, épp elég volt, hogy megkértem, ne készüljön meglepetéssel és flancos éttermi vacsorával. Ez is csak egy tétel volt a tiltólistán. Ne ünnepeljünk, ne beszéljünk a főiskoláról és most már az is, hogy ne faggasson az írásról.
Volt egy másik is: bárcsak sohasem tudna az anyámról.
Megjegyzés küldése