Torkomban dobogott a szívem. Seachlann hívatott.
Ezúttal nem a trónteremben kellett megjelennem, hanem a fogadószobájában. Az arányok, ahogy a palotában mindenhol, itt is túlzóak voltak. Bár barátságosabb volt, mint az általam eddig ismert hivatalos helyiségek, de a hatalmas oszlopok és a belmagasság itt is nyomasztóan, megfélemlítően hatott rám. Azt hiszem, valahol ezt a cél is szolgálták.
Az uralkodó egy kényelmes fotelben ült kőből faragott asztala mögött. A tökéletesen simára csiszolt felület narancsszínű fényt vetett az arcára, aminek olyan hatása volt, mintha a kandallóban égő tűz lángjai világítanák be a környezetét. Homokkő, Armel már mesélt róla, hogy Arkask előkelőségei vagyonokat fizettek a Mederből bányászott ásványból készült bútorokért és használati tárgyakért. Szerették a hivalkodó luxuscikkeket, amikkel egymás orra alá dörgölhették gazdagságukat.
Seachlann ezúttal ártalmatlannak és barátságosnak látszott. Az arkaskiak a megtévesztéshez is nagyon jól értettek és nem szégyellték használni ezeket az eszközöket. A rangosabb alattvalók mind ismerték az ilyen trükköket, hiszen maguk is éltek vele, de előszeretettel használták az alacsonyabb sorból származókon is. Ezeknek a praktikáknak az ismerete apáról fiúra szállt.
Csalódott voltam, hogy Seachlann ilyen kevésre tart, azt hitte, annyira ostoba vagyok, hogy bedőlök a színháznak, amit számomra rendezett. De legalább tudtam, hogy nem tart többre, mint a földeken dolgozókat. Ugyanakkor nem vettem sértésnek.
– Foglalj helyet, Úrnő! – intett az asztal előtt felállított szófára. Arkaskban a hölgyek nem ülhettek fotelba vagy székre társalgáskor, az a férfiak vagy az özvegyek kiváltsága volt. Leereszkedtem a felkínált helyre, de egy pillanatra se vettem le szememet az uralkodóról, hadd lássa csak, hogy nem tud megijeszteni – Bizonyára kíváncsi vagy, miért kérettelek.
– Bevallom, megleptél, hogy látni kívánsz.
– Nincs ebben semmi meglepő. Arich lánya fontos személy itt, a palotában. Veszélyes, de fontos.
– Veszélyes? Kinek az? - vontam fel a szemöldököm.
– Leginkább neked.
– Vártam, hogy ezt mondod. Itt tartózkodásom nem kívánatos.
– Vannak, akinek nem. Nekem kifejezetten tetszésemre van – hátradőlt foteljében és úgy méregetett - Két fiam vonzónak talál téged, nemde? Nehéz megfelelő származású társat találni, aki még vonzó is lehet. Egészen kicsit vonzó mindig akad, de te ezt magasan túlszárnyalod. Mindamellett Arich vezér lánya vagy, ami kifejezetten előnyös lehet, ha vérvonal-egyesítésről beszélünk.
– Házasság? Nem tervezek esküvőt! – tiltakoztam. Legszívesebben felpattantam és elmenekültem volna a szituációból, még mielőtt férjhez adna.
– Eskü? Nos, az adott szó, az ígéret, a hűség, kötelez. Éppen ideje, hogy a fiaim nőt vegyenek magukhoz. Sokáig keresgéltünk, talán túl sokáig is vártunk már, de végre itt vagy te, mint egy ajándék a kitartásunkért. Fiaim vonzónak találnak, nekem pedig nincs kifogásom a személyed ellen.
– De hiszen félvér vagyok! – figyelmeztettem erre az aprócska hibára származásommal kapcsolatban.
– Ez csak lényegtelen semmiség! - legyintett az uralkodó - Fiaim haladó szellemiségben nevelkedtek, nem okozhat problémát számukra. Mi a véleményed?
– Legalább kíváncsi vagy rá - jegyeztem meg gúnyosan - Nem tervezek házasságot kötni.
– Nos - hajolt közelebb Seachlann ültében. Volt valami egészen groteszk abban, ahogyan fölém tornyosult -, én pedig nem garantálhatom a biztonságodat Arkaskon. Az eskütétel ezért is lenne jó választás: ha a nép látná, hogy az uralkodóház elfogad, szemet hunynának a származásod felett.
– És ez elég indok amellett, hogy férjhez menjek, vagy ahogy te mondod, esküt tegyek a fiadnak?
– Ha ez nem elég neked, találhatunk még – nézett a szemembe ellentmondást nem tűrően, jelezve, hogy nem fogad el más lehetőséget, mint amit ő már eltervezett. Vajon milyen eszközökkel venne rá, hogy azt tegyem, amit ő akar?
– Na, és melyik fiadnak szánsz?
– Amelyiket választod.
Biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben, hogy van valami hátsó szándék a terve mögött. Ha még Mochaat is feláldozná, nyomós oka van annak, hogy engem a családjában tudjon.
– Beszélni akarok az apámmal - álltam fel a szófáról - Tudnom kell…
– Apád már beleegyezését adta – emelte fel a kezét, hogy leállítson.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Ezt hogy tehette? Nem kellett volna engem is megkérdeznie?
– Ez Arkask, Amirah úrnő, itt másként működnek a dolgok.
Hát persze, értem én! Apám nem mondhatott ellent az uralkodójának, és ha én ellenkezem, az apámnak teszek rosszat vele. De hogyan is lehetett volna lelkiismeret-furdalásom egy olyan apával szemben, akit még csak nem is ismertem? De mit értem volna azzal, ha lázadok? Kegyvesztett lennék, száműznének és boldogulhatnék egyedül ezen az ismeretlen bolygón.
– Várom a válaszodat.
– Nem hozhatok meg egy ilyen döntést ennyi idő alatt! - ereszkedtem vissza lassan a helyemre.
– Kénytelen leszel. Sürget az idő. És ne feledd, kis barátaid is ki vannak téve a veszélynek, aminek te.
Már vártam, hogy elhangozzék ez a fenyegetés. Roland és José élete is veszélyben van. Megmenthetem őket, ha igent mondok az uralkodó javaslatára, viszont megöletem őket, ha nem. Egyikük apja nem tartja kívánatosnak a fiát, a másik pedig nem olyan fontos, hogy bármit is számítana, mi lesz a fiúval.
– Megértettem.
– Nos?
– Még csak most kezdem megismerni az itteni szokásokat - kezdtem óvatosan, fontos volt, hogy diplomatikusan játsszam a védelmi stratégiát, nehogy tovább rontsak a helyzeten - Bár nem gondolkodhatok a javaslatodon, mégsem szeretném elhamarkodni a dolgot, mégiscsak az életemről van szó. Meghozom a döntést, de én is kérek valamit cserébe: nem teszek azonnal esküt a fiadnak, csupán ígéretet. Erre van egy földi fogalom: eljegyzés.
– Ismerem a fogalmat – nem mutatott túl nagy érdeklődést, ő már nyert és hogy fölényét jelezze, inkább a körmeinek szentelte figyelmét - Szóval jegyességet akarsz. És milyen hosszú legyen?
– Egy év.
– Hat hónap. Melyik fiamat választod?
– Armelt.
Seachlann elkuncogta magát.
– Mochaat is megkaphattad volna! Miért az öccse?
– Mochaa megvet engem.
– Csak sérti a büszkeségét, hogy vonzónak talál egy félvér lányt. Hamar túltenné magát rajta.
– Armel megmentette az életemet, jobban bízom benne.
– Nem akarlak rábeszélni, de jobban jártál volna Mochaaval.
Elképzeltem, mennyire. Mochaa mellett annyira se lennék szabad, mint Armellel. Lehet, hogy nagyobb biztonságot kapnék, de kevesebb önállóságot.
– Döntöttem.
– Legyen hát! Megkezdjük az előkészületeket az ünnepségre, amikor ígéretet teszel a fiamnak – egy kézmozdulattal bocsátott el, nem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen. Nem volt szüksége tovább a színházra. Megkapta, amit akart, a többi már nem érdekelte. Csak egy eszköz voltam, akit kedve szerint használt.
***
Három napot kaptam, hogy felkészüljek az Ígéret napjára. Narina egész idő alatt egy listával a kezében rohangált. Új ruhák érkeztek és még újabbakat rendelt, olyan dolgokról faggatott, mint virágok, gyöngyök, szalagok, ékkövek formája, anyaga vagy mérete, de minden alkalommal csak a vállamat vonogattam. Kénytelen volt helyettem dönteni, miután feladta, hogy hiába kérdez, nekem úgyis mindegy, milyen jelmezt öltök magamra.
Tapintható volt köztünk a feszültség. Az incidens óta a teraszon visszafogottabb volt velem, mint azelőtt. Talán a fülébe jutott, hogy meggyanúsítottam, vagy önmagát hibáztatta, de már nem volt ugyanolyan a kapcsolatunk, ami amúgy is elég törékeny volt. Tartózkodását nehezen viseltem, ettől valahogy az a kevés bizalmam is megbicsaklott felé, ami még a hajón kialakult köztünk.
– Ajándékot kell adnod Armel hercegnek. Mi legyen az?
Ajándékot? Hogy adjon ajándékot az, akinek semmije sincs? Üres kézzel érkeztem Arkaskba, nem volt más vagyonom, mint a kevés személyes holmim, az viszont nem képezett értéket ebben a világban.
Megérintettem a nyakamban lógó érmét, amit anyám apámtól kapott. Nem ismertem Arichot, de ez volt az egyetlen, ami hozzá kötött és már egyszer megváltam tőle. Elkezdett számomra jelenteni valamit, amit nem tudok beazonosítani, így nem szívesen adnám át másnak. És persze nem szeretném nevetség tárgyává tenni sem Armelt, sem magamat. Annál is inkább, mivel egész Homoktövis árgus szemmel figyeli minden lépésemet vagy ballépésemet, hogy aztán az előkelő szalonoktól a termőföldeken dolgozókig témát adjak az unatkozó pletykafészkeknek.
Eddig is csak Armelnek köszönhetem, hogy nem rólam szóltak a hírek az információ-hálózatban. A palota szigorú hírzárlatot rendelt el érkezésem után, amíg fel nem építenek rólam egy imázst, amit a nép elé dobhatnak. Az udvaroncok hallgattak, ki hűségből, ki félelemből, de tanácsosabb volt számukra, ha a falakon kívül nem beszéltek rólam. Talán csak Folyóvidéken néhány házban suttogtak a nők egymás között egy földi virágról, de számukra se voltam több, mint egy mesealak.
– Nem tudom, mit adhatnék…
– Az abszurd helyzetre való tekintettel… – kezdett bele Narina, majd elhallgatott és csendesen bámult maga elé. Mély levegővétellel folytatta – Kitalálunk valamit. Azt hiszem, van is egy ötletem.
– És be is avatsz?
Zavartnak látszott, de valamit határozottan forgatott a fejében, amiről nem akart beszélni. Bántott, hogy titkolózik.
– Az lett volna a legjobb, ha ez az egész meg se történt volna…
– Mármint?
– Nem kellene itt lenned – mondta szomorúan, és ahogy elnézett a fejem fölött az éppen szobámba lépő Armelre, világosság gyúlt a fejemben. Az utóbbi időben egyre többet hallottam ezt a mondatot, de most egészen más értelmet nyert.
– Válthatnánk néhány szót kettesben? – Armel hangja határozottan csengett, de valahogy ő is zárkózottabbnak tűnt a szokottnál.
Narina összeszedte az aktáit és egy szó nélkül sétált ki a lakosztályomból egy olyan teher súlya alatt, amiről nem igazán beszélhetett másnak.
Armel tűnődve nézett utána. Talán ő is észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét, de most sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta. Ez pedig éppen elég ok volt rá, hogy kerülje a tekintetemet.
– Tudom, hogy nem így akartad.
– Nem, Armel, én egész pontosan egyáltalán nem ezt akartam! – javítottam ki, még mielőtt túlságosan beleélné magát a döntésem következményeibe és vélt okaiba.
– Sajnálom. Nem szerettem volna, ha kényszer hatására…
– Nem hiszem, hogy annyira sajnálnád! De végül megkaptad, amit akartál. Nézd el nekem, ha nem veszem komolyan a szavaidat!
– Jó társad leszek… – fogadkozott. Felemelte a kezét, hogy megérintse az arcomat, de hátra léptem, hogy ne tudjon elérni – Egy pillanatra reménykedtem benne… amikor értesítettek… a döntésedről.
– Áruld el, volt neked ehhez az egészhez bármi közöd?
– Fogalmam sem volt róla, hogy mit tervez az apám. Volt egy vita hármunk között veled kapcsolatban, de erről szó se esett. Nem kérdezett meg egyikünket sem. Tudhattam volna, hogy valamiben töri a fejét…
– De már megtörtént, és számodra jól alakult a dolog. Vágj hozzá jó képet! Én is megpróbálom.
Megjegyzés küldése