Meg kellett jelennem a Hölgyek termében, fogadnom a jókívánságaikat, még egy kis ünnepséget is rendeztek számomra. Ezúttal Narina választotta a ruhámat, biztos akart lenni abban, hogy az alkalomhoz megfelelően öltözzek fel, és a frizura dolgában sem engedett, hajamat arkaski módra fonatta be Deniaaval, nem hagyott kibúvót számomra.
A Hölgyek termében díszes kis szófára ültettek, gondosan elrendezték a ruhámat és egy pohár frissítőt adtak a kezembe. Mellettem HoloPad állt, amit az arkaski összejöveteleken használtak leginkább: különféle műsorszámokat vetítettek holografikusan egy kisebb dobogón, hogy szórakoztassák a vendégeket. Ez alkalommal egy háromtagú zenekar játszott aláfestő zenét, hogy mellette kényelmesen lehessen cseverészni. Egy asztal rogyásig volt pakolva színes dobozokkal, a hölgyeknél szokás volt megajándékozni azt a lányt, akit kiválasztott magának egy férfi. Örömünnepnek kellett volna lennie, mikor a hölgyek együtt örvendenek szerencsés társukkal, és átadják ajándékaikat néhány kedves szó kíséretében. De ezen a napon a Hölgyek termében csak kényszeredetten mosolyogtunk egymásra, semmitmondó, unalmas frázisokat suttogtunk el és mindenki igyekezett mielőbb túl lenni a kötelező körökön.
- Ez gyorsan ment – lépett elém Sireen. Megvárta, hogy hellyel kínálom magam mellett a szófán, majd kecsesen helyet foglalt mellettem – Először átírtad az erőviszonyokat, aztán szűkítetted a kört.
- Ne gondold, hogy sok beleszólásom volt.
- Nem gondoltam. Ha egyszer Seachlann a fejébe vesz valamit, még Eliora sem tudja lebeszélni róla.
- Próbálta? - csodálkoztam.
- Ki tudná megmondani? Eliora már hosszú ideje válogat közülünk, biztosan volt jelöltje Armel számára is, ha nem is tett rá semmiféle utalást. De Iranah végre fellélegezhetett, egy gonddal kevesebb.
Iranah sápadt arccal állt társai között, nem mosolygott és nem is vett részt a beszélgetésben. Tekintete néha rám tévedt, aztán tovább siklott, olyan volt, mint aki lélekben valahol távol jár.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Talán rossz híreket kapott otthonról.
Erre eszembe jutott, amit a lány korábban mondott nekem Eliora kertjében.
- És gyakran érkeznek rossz hírek a családjaitoktól?
Tűnődve nézett rám, mintha azt találgatná, mennyit tudok az itteni viszonyokról.
- Többet lát a szemed, mint gondoltam. Talán tényleg több van benned, mint azt sokan hiszik.
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, a hölgyek elcsendesedtek. Eliora lépett a teremben, ruhájának alja a padlót seperte, amitől úgy tűnt, mintha a téltündér lebegett volna be közénk. Ezúttal a kék szürkébe hajló árnyalatát viselte, öltözéke apró, ezüstösen szikrázó kövekkel volt kivarrva, mintha ezernyi hókristály borítaná. Fenséges volt minden porcikájában. Kezében vánkost tartott, rajta egy tiarával.
Felálltam, ahogyan Narina a lelkemre kötötte. Bár ez a mai az én napom volt a Hölgyek termében, de Eliora előtt nem ülhettem, csak ha engedélyt adott rá.
- Ó, milyen csodálatosan festesz, gyermekem! – köszöntött, amikor odaért mellém és én meghajlással köszöntem meg szívélyességét – Fogd, vedd el az ajándékomat! Szeretném, ha ezt viselnéd az Ígéret napján.
A hölgyek száját egy emberként hagyta el meglepett kiáltás. Nem ismertem az uralkodó család ékszereit, de sejtettem, hogy ez a tiara nem hétköznapi darab lehet. Eliora ezzel a gesztussal foglalt állást, hogy önként vagy Seachlann utasítására, az teljesen mindegy volt. Az úrnő viselkedése világosan tudtára adta a jelen lévőknek, hogy ez a frigy Armel herceggel és velem, a részéről kőbe vésetett.
***
- Már nem lehet visszacsinálni? – José egy kőpadon ücsörgött a sötét kertben és a naplámpák enyhe fényében kergetőző bogarak röptét figyelte, mintha kiolvashatná belőlük a választ. Lábait előre nyújtotta és keresztbe tette egymáson, kevésbé látszott törékenynek, mint kerekesszékben.
- Nem – motyogtam, miközben a szerkezetre gondoltam, amit a ruhája alatt viselt. Arkaskon képesek visszaadni a járását egy fiúnak, de a nők jogai még mindig a középkori állapotokat tükrözik a Földről.
- Hallottam, hogy a tanítóm és José ápolója is a jegyességetekről pletykál - szólt közbe Roland - Úgy beszélnek rólad, mint valami tárgyról, ami most átkerült valaki más tulajdonába. Apádon pedig nevetnek, hogy Seachlann így kihasználta a távollétét.
Tudtam, hogy apám nem egyezhetett bele ebbe az egészbe, hiszen nem is látott még. Dühös lettem a gondolatra, hogy Seachlann még mindig annyira lebecsül, hogy bedőlök a látszatnak, miszerint apámnak nem jelentek sokat.
- Remélem, idejében megérkezik.
- Ha mégsem, akkor megszöktetünk! – fordította felém fejét José, arcán csibészes mosoly villant fel - Nemsokára futni is tudok majd.
- És hova szöknénk, a Fekete herceghez?
Nevettünk az abszurd ötleten, csak Roland maradt komoly.
- Nem tudom, hogy a jegyességedhez van-e köze, de szóba került, hogy apám magával vihet – bökte ki, ami a lelkét nyomta.
- De hát ez jó hír! – kiáltottam fojtott hangon. Valóban az volt és örülnöm kellett volna neki, de a szívem összeszorult a gondolatra, hogy Rolandtól meg kell válnunk.
- Nekem úgy tűnik, mintha el akarnának távolítani minket a közeledből. Josét megműtik, hetekig nem fogsz tudni találkozni vele. Ha mi nem vagyunk itt, akkor jobban rájuk leszel utalva, nem lesz kibe kapaszkodnod.
- Ennek semmi értelme! Ha apám megérkezik, nem leszek egyedül!
- Nyisd ki a szemed Amie! - pattant fel helyéről a fiú - Azért sürgetik a jegyességedet, hogy addig elkötelezd magad, amíg apád meg nem érkezik. Ők pedig nem is sejtik, hogy jönni fog, arra számítanak, hogy még jó darabig távol marad, és addig…
- Addig engem megtörnek – folytattam a fiú gondolatmenetét, innen már nem volt nehéz összerakni - Addig elérik, hogy csalódjak az apámban és ne is akarjak hallani róla. Az övék leszek teljesen, és apám…
- Apádat ezzel a markukban tarthatják - mutatott rá José.
Egy darabig mindhárman hallgattunk. Nemcsak a mindannyiunkat érintő változások sújtottak le minket, hanem a tudat, hogy távol kerülünk egymástól.
- Ez a tervük, de nem így fog történni. Legalább is bízom benne. Addigra kitalálok valamit.
- Ezért vagyunk itt. Nem hagyjuk, hogy ezt tegyék veled! - biztatott Roland. Komolyan jól esett a törődésük.
- Jó fejek vagytok, de… - nagy levegőt vettem, mielőtt folytattam volna - Seachlann éppen veletek zsarolt meg. Az lenne a legjobb, ha eltűnnétek Homoktövisről.
- Apám értem jön, de ha jól sejtem, nem erre gondoltál.
- Seachlann keze bárhol utolér. Mindenhol vannak emberei. És José…
- Biztosak vagytok benne, hogy ez a Fekete herceg tényleg csak mese? – José ezúttal nem viccnek szánta a kérdést, komolyan foglalkoztatta a gondolat. Egy autonóm terület elszakadva a birodalomtól, ahol senki sem férhet hozzánk, csábítóan hangzott.
- Már mondtam, nem mese! – fortyant fel Roland – És különben is, hogyan akarsz eljutni hozzá? Elkötünk egy Tövist, amit nem is tudunk vezetni, és találomra elindulunk valamerre, hátha rátalálunk?
- Először várjuk meg az apámat – javasoltam. Egyedül ez tűnt észszerűnek és úgy éreztem, ő tudni fogja, hogy mit kell tennünk.
***
Deniaa ábrándozva simította el a redőket a ruhámon. Egy másik világon, egy másik életben talán jóindulatúan mosolyogtam volna rajta, de ez nem éppen az a pillanat volt, amiről valaha is álmodoztam, ha egyáltalán ébredt bennem ilyen vágy. Eljegyzés, esküvő soha nem szerepelt a terveim között, annál sokkal függetlenebb voltam, mint hogy rózsaszín ábrándokat kergessek.
Mikor Narina megkérdezett a ruháról, tanácstalanul tártam szét a karomat. Fogalmam sem volt, milyen öltözetben kívánok megjelenni a nagy napon. Végül a tradicionális narancshomok-színű mellett döntött. Nekem nem igazán számított, hogy mit veszek fel, a lényeg, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Seachlann csak legyen boldog, hogy sikerült véghez vinnie a tervét. Az egészen biztosan nem érdekelte, hogy én hogyan érzek vagy mit gondolok. Eszköz voltam, akitől elvárták, hogy ragyogjon, mint a puccos házakban a kifényesített ezüst.
Elzárkóztam, lélekben nem voltam résztvevője az eseménynek. Üres tekintettel bámultam a falon függő készüléket, amin folyamatosan futott Arkask hírhálózata. Még mindig tartott a hírzárlat, kínosan hallgattak a félvér menekültekről. Narina este azt mondta, megtörik a csendet és összevágnak egy hatásos anyagot az Ígéretről, és pár szóban megemlítik a körülményeimet. Merthogy nekem körülményeim voltak.
Kár volt ezen bosszankodni. Akármennyire is fájó pont, idegen voltam ezen a bolygón, és semmiféle előjogokkal nem rendelkeztem hivatalosan, amíg az apám értem nem jön és a nyilvánosság előtt elismer lányának vagy Armel elmondja az Ígéret szövegét.
– Választhattad volna a trónörököst is, Úrnő, miért nem éltél a lehetőséggel? – Deniaa szavai csak lassan jutottak el hozzám. Először nem is értettem, mire utal kérdésével.
– És akkor te egy leendő uralkodó asszonyának lennél a személyi szolgálója – mosolyogtam a lányra, aki zavartan sütötte le a szemét.
– Nem azért kérdeztem… csak megfordult a fejemben. Most Arkask első asszonya is lehetnél.
– Nem vágytam ilyen posztra. Egyáltalán.
Csak élni akartam. Az apámmal vagy nélküle. Békében és biztonságban, egy új világban, új lehetőségekkel. De minden kicsúszott a kezemből. Nem dönthettem, csak ebben az egyben.
Egyelőre nem is léteztem a nyilvánosság számára. A palota személyzete is csak suttogni mert rólam, de beszédtéma nem lehettem, Seachlann szigorú hangú közleménye eljutott alkalmazottjaihoz, és senki sem merte volna megszegni a parancsot. Hallgattak, mert az életükkel fizettek volna, ha bármi is kiszivárog a palota falai közül.
José és Roland még a szobáját se hagyhatta el, csak kivételes engedéllyel. Nem tudom, melyikünknek lehetett rosszabb. Foglyok voltak, ahogyan én is, bár nekem látszólag adtak némi szabadságot.
Reméltem, a két fiú biztonságban lesz, miután megtörténik az ünnepség. Reméltem, hogy az eskü, amit majd teszek, megmenti őket a kiközösítéstől és a zaklatásoktól. Remélem, Seachlann gondoskodik valami elfogadható történetről, amivel a javunkra manipulálhatja a népét.
Egy vezér lánya vagyok, ami nem bír túl nagy jelentőséggel a számomra, de itt, Arkaskban fontos a rang. Egy vezér az apám, akiről azt sem tudom, milyen a személyisége, csak azt, ha hihetek Seachlann-nek, hogy áldását adta erre az eszement frigyre. És arról sincs fogalmam, hogy az apám, aki egyetlen élő hozzátartozóm, vajon jelen lesz-e az eseményen, ahol ígéretet teszek az uralkodó fiának.
– Nem kell félned Armel hercegtől. A nép imádja őt, a kedvenc hercegük – biztatott a lány, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. Talán az arkaski lányok is hasonló érzelmi válságon mennek keresztül ilyen nagy esemény előtt, mint a földiek.
– Ezen nem is csodálkozom.
Úgy éreztem, hálásnak kellene lennem a sorsnak, amiért a jobbik herceget kapom, és ha még egy darabig töprengek rajta, kezdek is beletörődni a megváltozhatatlanba és elfogadom az életemet ezen a bolygón.
– Hamarosan itt lesz Heeroo, hogy elpróbáljuk bevonulásodat a trónterembe.
– Heeroo fog kísérni? – valamiért azt gondoltam, hogy Mochaat vagy egy rangosabb arkaskit választanak kísérőmnek erre az alkalomra. Úgy látszik, Seachlann-nek más tervei voltak.
– Természetesen. Ő a legközelebbi hozzátartozód a palotában, aki rangban elfogadható. A szokás úgy kívánja, hogy ő kísérjen.
– Heeroo az apám vérvonalából való?
– Igen – vágta rá ijedten, mintha attól tartana, hogy most valamit elfecsegett – Ő és Arich vezér unokatestvérek.
– Ezt eddig miért nem mondtátok?
Miért közölte volna bárki is? Seachlann érdeke az volt, hogy ameddig lehet, tudatlanságban tartsanak. Narina sem mondott nekem többet a szükségesnél. Naivságomnak köszönhetően sokkal inkább ki vagyok szolgáltatva a palota játszmáinak. Éppen úgy, ahogy lennie kell. Seachlann terve jól működött: tudott meglepetést okozni és ezzel zavarba hozni.
Ahogy azt sem tudtam, hogy a kapitányság ilyen magas tisztség Arkaskban. Azt hiszem, alábecsültem őt egy kissé. Viszont ennek a ténynek ismeretében újabb kérdések vetődtek fel bennem, de elgondolkozni rajtuk megint nem volt időm.
Nyílt az ajtó, megjelent Heeroo és a kíséretem többi tagja, hogy megkezdjük a próbát. Féltem, hogy innen már nem lesz visszaút.
Megjegyzés küldése