LILY
Néha olyan érzésem volt, mintha Dakota tudna azokról a dolgokról, amiket igyekeztem elhallgatni. Volt, hogy azon kaptam, elidőzik rajtam a tekintete, mint ahogyan Mr. Ericssoné is szokott, éreztem már úgy, hogy mondani akar valamit, de a következő pillanatban már egészen mással foglalkozott és témát váltott.
Azóta voltunk barátnők, hogy új iskolába kerültem, miután a szüleim válása miatt évet kellett ismételnem. Nem ítélkezett, elfogadta, hogy problémáim voltak, elfogadta, hogy egy évvel idősebb vagyok nála, nem bélyegzett meg miatta. Dakota és az új iskola volt a biztonsági zónám, ahol feltöltődhettem.
Követtem a tekintetét, tovább siklott a parkoló felé és elidőzött a fiúkon. Megkönnyebbülten dőltem neki a jéghideg vaskorlátnak, a fiúk mindig lekötötték a figyelmét, biztos voltam benne, hogy egészen addig róluk fog beszélni, míg meg nem érkezik Aiden.
- Lily, gondjaid vannak?
Meglepett a kérdése. Továbbra is a fiúkat nézte, de éreztem, hogy nem fogja elengedni a dolgot.
- Jól vagyok – ez a két szó olyan könnyen szaladt ki a számon, hogy már nem éreztem hazugságnak. Akkor is ezt mondtam volna, ha a belső világom épp darabokra törne.
- Aidennel megvagytok?
- Persze, de mire fel ez a faggatózás?
- Csak mert… - nagyot sóhajtott. Figyeltem, ahogy lélegzete kavarogva oldódik fel a hideg levegőben. – Mostanában kicsit jobban megfeszíted magad. Látom, hogy ökölbe szorítod a kezed, észre sem veszed, de szorongsz.
Az utóbbi időben gyakran ébredtem erre éjszaka. Nemcsak az öklöm, az egész testem megfeszült.
- Gondolom, mert közeleg az érettségi – böktem ki.
Nem akartam lelkizni, nem akartam összetörtnek látszani. Azt akartam, hogy olyannak lásson, amilyen lenni akartam. Erősnek, aki felállt abból, ami a padlóra küldte. Én is ezt akartam hinni, de az igazság az volt, hogy az összetört énemet bezártam, hogy meg tudjam védeni.
- Nem akartam faggatózni, csak, tudod, aggódtam. És amúgy? Anyukád mit szólt Aidenhez?
A vaskorlát hidege végigkúszott a gerincemen. Most nem hazudhatok, az hamar kiderülne.
- Anyám nem tud Aidenről, és ez így is van jól.
- Hát jó. Iszunk egy forró csokit? A vendégem vagy.
Dakota egy pillanat alatt elengedte a feszült témát, de bennem még ott volt a lenyomata. Vele ellentétben én nem tudtam tovább lépni.
- Jó lenne, de épp most jött meg Aiden.
- Mázlista! Akkor el is tűnök, érezzétek jól magatokat! Megkeresem Gertie-t és iszok vele forró csokit, ha már veled nem lehet. Mondd meg a fiúdnak, hogy puszilom!
Dakota szavait egyre távolabbról hallottam, köszönni is elfelejtettem neki. Néztem, ahogy Aiden átvág a parkolón, és csak ő létezett. Kezét dzsekije zsebébe süllyesztette és csak egy bólintással köszönt vissza az őt üdvözlőknek. Ellöktem magam a korláttól és elindultam felé. Próbáltam átrendezni a vonásaimat, hogy mire elé érek, már ne lássa rajtam a feszültséget.
- Régóta vársz?
Megráztam a fejem, mire szorosan átölelt és megcsókolt. A parkolóból hangos füttykoncert hallatszott. Aiden nevetve bontakozott ki ölelésemből és felmutatta középső ujját a fiúknak.
Kézen fogva indultunk el. Éreztem, ahogy a fagy a csontomig hatol, de jól esett kapaszkodnom Aidenbe, mostanra már ő is a biztonsági zónám részévé vált.
- Na és, mi az a nagy ötlet, amiről Messengeren írtál?
- Megvan még a jelentkezési lap?
- Igen – sóhajtottam, és egy kicsivel erősebben szorítottam a kezét, egyértelműen jeleztem, hogy szükségem van a segítségére. Megérezte bizonytalanságomat, mert azonnal rá is kérdezett:
- Ősszel velem jöhetnél az egyetemre. Ugyanoda járnánk, szerintem jó ötlet.
- Nem az. Anyám nem írná alá azt a papírt.
- Ezt már mondtad. De miért nem?
- Ne firtassuk.
- Akarod, hogy beszéljek vele?
- Ne! - mondtam rémülten, és jól bejáratott önvédelmi rendszerem azonnal működésbe lépett, izmaim megfeszültek, készenléti állapotba hoztam magam. Felállítottam a falakat, amiken keresztül nem voltam hajlandó átengedni semmi olyat, amivel megsebezhetnének.
Aiden csalódottan engedte el a kezemet és szembefordult velem. Egy ideig az arcomat fürkészte, hogy olvasson belőlem, de tudtam, hogy ilyenkor csak ürességet talál, vagy ha már eléggé ismer, félelmet.
- Mindig ezt csinálod! - tanácstalanul túrt a hajába, majd mély levegőt véve, kétségbeesve nézett a szemembe. - Nem vetted még észre? Amikor szóba kerül az anyád, megváltozol. Egyszerűen bezárkózol, merevvé, elutasítóvá válsz. Szinte taszítasz magadtól. Kizársz, elzárkózol - szinte kétségbeesetten kutatott a fal túloldalán. - Hol vagy ilyenkor? Miért nem engedsz be engem is?
- Ne kezdd már te is!
- Tudom, hogy nem szándékos, Lily, de ez már… Figyelj, annyira nehéz, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Segíteni akarok neked! Miért nem mondod el, hogy mi a probléma?
- Mert nincs semmi probléma - feleltem halkan, de tudtam, hogy ezúttal szavaim mennyire hamisan csengenek, és nem tudtam, Aiden mit hisz el nekem. – Mert nem akarom, hogy gyűlölj.
- Sosem gyűlölnélek - sóhajtott Aiden, és hogy szavainak nyomatékot adjon, szorosan átölelt és megcsókolt. Feszült testtartásom azonban nem ernyedt el, hanem, ha lehet, még inkább elutasítóvá vált, és még tenyeremmel is azon igyekeztem, hogy eltoljam őt magamtól. Végül feladta és csüggedten bámult rám.
- Menjünk!
Aiden némán követett, szinte alig bírt lépést tartani velem. Biztosan nem értette, miért ez a nagy rohanás, de bölcsebbnek látta, ha most nem kérdez. Ilyenkor hagyta, hogy rohanjak a saját fejem után, és mikor végre lecsillapodtam, csak akkor kezdett el újra faggatózni. Utáltam magam az egészért. Tudom, hogy nem ezt érdemli, hogy nem engem, hanem jobbat érdemel, de nem engedhettem el, mert ő volt az egyetlen, akibe kapaszkodni tudtam.
Csak akkor torpantam meg, amikor váratlanul felbukkant előttünk anyám, és egy kérdő szemvillanás kíséretében ránk köszönt, majd mintha mi sem történt volna, sietett tovább a dolgára.
Egy pillanatra ledermedtem és jeges szorítást éreztem a mellkasomban.
Zavartan kinyögtem valami köszönés félét, miközben elhűlve bámultam anyám után, szinte sosem merészkedett át a folyón, gyűlölte Wingfield ezen részét, a múltra emlékeztette. De legalább nem állt meg, nem szégyenített meg, nem kérdezett rá nyíltan, hogy ki ez a fiú mellettem. Ráadásul ebben az állapotban, váratlanul, kint az utcán, védtelenül, ahol nincs hova bújni a kíváncsi vagy szánakozó tekintetek elől. Aiden szánakozó tekintete elől.
Mikor a következő sarkon befordultunk, muszáj volt megállnom. Egyre erősebb volt a szorítás a mellkasomban. Levegő után kapkodva dőltem a ház falának.
- Mi történt? Lily, könyörgöm, mi volt ez az egész? Mondj már valamit! Úgy menekültél, mint valami űzött vad! - Aiden tehetetlenül toporgott mellettem. Nem hagytam magam megölelni, bárhogy is próbált magához húzni, ellöktem, kibújtam, elfordultam, levegőhöz akartam jutni. Fojtogatott a félelem, kezdett elhatalmasodni felettem a pánik, de makacsul hallgattam. - Oké, akkor csak mondd meg, hogy ki volt az a nő?
Van valami, ami elkerüli a figyelmét? Jobban nem is nyúlhatott volna bele. Abbahagytam a sírást, majd lassan megfordultam és keserűen a fiúra nézve mondtam:
- Az anyám.
- Na és? - Aiden kérdőn bámult rám, nem értette, mi ebben akkora tragédia. Fogalmam se volt, mit válaszoljak. Kívülről szemlélve nagyon furcsának tűnhetett az egész.
- Én csak nem akartam, hogy tudjon rólunk.
- Nem akartad? Miért nem?
- Figyelj, ő… - kezdtem a magyarázkodásba, aztán elhallgattam. Ezt úgysem értené, az igazat meg nem akartam elmondani neki. – Nem fontos.
- Minden fontos, ami veled kapcsolatos! Hát nem érted? Aggódom érted! Tudom, hogy van valami, amiről nem akarsz beszélni. Szeretném, ha megbíznál bennem annyira, hogy elmondd. Nem vagy egyedül, értsd meg!
- Én nem akarom. Most még nem – reméltem, ezzel beéri és nyerek egy kis haladékot vele. Bólintott, majd megragadta kezemet, az ujjai szorosan ráfonódtak ujjaimra. Újabb üzenet, hogy értsek belőle. Velem van, számíthatok rá.
Szeretnék hinni benne, hogy nem fut el majd, ha megtudja a teljes igazságot.
SKY
- Öregem! A nők mindig csak téged akarnak - súgta oda Judd, és állával a bárpult felé intett, ahol a pultos lányoknak épp nem akadt más dolguk, mint minket bámulni. - Az a kis fekete folyton téged bámul. Mi is a neve? Jasmine vagy Rose… valami virág. Ki tudja megjegyezni a nevüket?
- Nem igazán érdekel – feleltem unottan, és a fáradtságot sem vettem, hogy felnézzek, nem érdekeltek a nők, ezek a nők, az ilyen nők. Tűnődve figyeltem a sörösüvegem oldalán legördülő páracseppeket, gondolataim egészen máshol jártak, más valakinél.
- Megint azon a lányon jár az eszed? Miért nem vered ki a fejedből? Annyi más lány van, aki rád vár! Például pultos lányok! Teljesen elemészted magad, miközben élhetnél is!
- Miért, ez élet? – intettem fejemmel a vihogó lányok felé, akik még hangosabbak lettek, amint észrevették, hogy rájuk néztem. Elegem volt ebből.
- Más pasi már rég kihasználta volna az alkalmat.
- De én nem vagyok más pasi, Judd! Én Sky Peterson vagyok. Én nem megyek végig a város összes csaposlányán.
- És rajongótáboron. Vagy a grupikon.
- Pláne.
- Pedig megtehetnéd! - vigyorgott, még mindig a lányokat bámulva, hátha elcsípheti az egyikük tekintetét. - De Jasmine vagy Rose, vagy akárhogy is hívják, szóval ez a csaj azért egészen más anyagból lett gyúrva. A helyedben én megfontolnám a dolgot!
- Hagyd abba! - mondtam tagoltan, és figyelmeztető pillantást vetettem barátomra.
- Eddig hallgattam és néztem, hogy mit csinálsz magaddal. Most már tudom, hogy miért, és ez baromság!
- Azt mondtam, hagyd abba!
- Oké-oké! Csak biztos akartam lenni abban, hogy tudod, mit akarsz - intett a pult felé Judd, még egy kört rendelve. - Jól van, meggyőződtem róla! Igaz, az elmúlt három év is egy tanulmány volt veled, és kissé az idegeimre mentél a búskomorságoddal, állandóan dugdostam előled az éles tárgyakat és köteleket.
- Hálás lennék érte, ha valaha is lett volna öngyilkossági szándékom.
- Abban sosem lehetünk eléggé biztosak, ha egy lány ilyen hatással van valakire, és ez a valaki történetesen a legjobb barátom. Szóval, mi volt három évvel ezelőtt?
- Azért is hálás lennék, ha hanyagolnánk a témát - morogtam, miközben beleittam a sörbe, majd undorodva toltam el magamtól. Mikor felnéztem, Judd figyelő tekintetével találtam szembe magamat. - De, ugye, nem fogod ezt tenni?
- Mindent tudni akarok a lányról, aki láthatatlan szellemként mindig jelen van!
- Hát jó - sóhajtottam megadóan. Éppen Judd előtt titkolózzak? - Steve és Stella elváltak. Elég csúnya ügy volt, Steve egy sokkal fiatalabb lánnyal kavart, Stella kibukott, pár hónapig kezelték is. Addig Lily nálunk volt, mert hát Steve nem az a kimondott apafigura, a barátnője meg nem sokkal volt idősebb Lilynél - elmerengtem. - Azt hiszem, anyám ötlete volt, hogy addig nálunk legyen, mindig is akart egy kislányt, és őt nagyon megszerette. Jó gyerek volt, nem kérdezősködött, ami azért egy tizenkét éves kölyöknél meglepő. Visszavonult a kis világába, és senkit sem zavart. Írta a kis történeteit, tűrte, hogy anyám kényeztesse, és várt haza engem hétvégenként az egyetemről. Hatéves kora óta kaptam tőle a kézzel írt, rövid kis irományokat minden találkozásunkkor, és én mindet őrzöm. A legtöbb abból az időből van, amikor nálunk lakott.
Felvettem a sörömet és belekortyoltam. A keserű emlékek mellett nem is tűnt olyan ihatatlannak. Folytattam:
- Aztán Stella helyrejött, és Lily hazament. Amikor csak tudtam, meglátogattam őket, függetlenül attól, hogy a válás miatt a család is szétesett. Stella gyakran rendezett kisebb bulikat néhány barátjának, néha sikerült pont ilyenkor érkeznem. Mindig sokat ivott ezeken az összejöveteleken, és én azt hittem, ez csak az alkalomnak szól.
- És Lily? Látta ilyenkor az anyját?
- Eleinte a szobájában maradt, nem nagyon érdekelték a felnőttek dolgai. Stella a munkája miatt nagyon sok művésszel tartott kapcsolatot. Néha írókat is vendégül látott, ilyenkor Lily is közénk merészkedett. Mindenkit levett a lábáról, nagyon jó beszélgetőpartner volt, és Stella szeretett büszkélkedni vele.
Időközben kihozták Judd sörét is, rákacsintott a pincérlányra, majd újra teljes figyelmével hozzám fordult.
- A féltékenység később jött. Tizenöt volt, amikor az egyik fiatal művész ki akart kezdeni vele, az anyja pedig hatalmas balhét csapott. Ezután Lily csak akkor vett részt a bulikon, ha én is ott voltam. Három évvel ezelőtt… Emlékszem, hónapokig nem tudtam elmenni hozzájuk. Akkoriban volt anyámék balesete… én meg sok munkát vállaltam, hogy ne kelljen gondolkodnom, és mikor végre találkoztam vele, Lily már felnőtt nő volt. Tizenhat éves, de valahogy másként néztem rá. Minden más a régi maradt, megmutatta az írásait, mesélt a terveiről, de nekem már nem az a gyereklány volt, aki régen. Egyre többször akartam látni. Nem tudtam, mi hajt hozzájuk, csak ott akartam lenni. Sokszor Lilyt nem is találtam otthon, eljárogatott a barátaival.
- Azt hiszem, kezdem sejteni.
- Egyik nap nem volt otthon, Stella meg nem volt éppen abban az állapotban, hogy beszélgessek vele, miközben várok. Szóval kínos tíz perc múlva le is léptem. Aztán két háztömbbel arrébb láttam Lilyt csókolózni egy fiúval.
A fél kocsma hallotta, ahogy Judd felszisszent.
- Hát, elöntötte az agyam a féltékenység, közben meg is döbbentett az érzés, amit tapasztaltam. Próbáltam tagadni az egészet és tudomást se venni róla, aztán két héttel később meghívtak Stella születésnapi bulijára. Ott volt az a srác is, és le sem vette a kezét Lilyről. Lily kedves volt, próbálta megosztani a figyelmét köztünk, de hát ott volt az a fiú, és nem bírtam elviselni a látványt. Azóta nem láttam őt.
- Mégis csak gyerek volt hozzád képest - mutatott rá Judd.
- Éppen ezért nem kerestem.
- De már felnőtt, és lehet, hogy az a fiú sincs meg.
- De van egy másik. Mégis, mit csináljak? Álljak lesben, hogy mikor szakítanak?
- Nos, a remény hal meg utoljára. Öregem, ha ilyen a szerelem, nekem nem kell belőle - mondta ki nagy bölcsen, erre koccintottunk. - Na, hogyan tovább?
- Várok, de fogalmam sincs, hogy mire.
Csak azt tudtam, hogy vagy Lily vagy senki más, de ilyen nagy szavakkal nem akartam dobálózni a barátom előtt. Nőügyekben ritkán egyezett a véleményünk.
LILY
Fáradtan roskadtam le az ágyam szélére, még annyira sem volt erőm, hogy lerúgjam a cipőmet és elrakjam a táskámat. Kabátostul feküdtem végig az ágyon, és a plafont bámulva próbáltam kitalálni, hogyan kezeljem a helyzetet.
Aiden értetlen arcát láttam magam előtt, és persze a szemeiben sötétlő csalódottságot. Akárhogy is, csinálnom kell tovább, játszanom a szerepemet. A film forog tovább, Lily! - úgy hallottam Veronique szavait, mintha itt lenne velem a szobában, zavartan ültem fel és néztem körül. Volt valami szokatlan, ami megbontotta a rendet, ami nem úgy volt, ahogyan reggel hagytam.
A FedExes doboz nyitva állt az asztalomon, kék narancssárga logója csúfolódva nézett farkasszemet velem. Féltem belenézni, de muszáj volt szembesülnöm anyám legújabb tettével. Közelebb léptem hozzá és óvatosan megérintettem a tépett szélét, ahol felszakították. Túl nagy doboz volt és tartalma mindössze három könyv, apám ajándékainak maradéka.
- Szóval, mikor is akartad elmondani, hogy van fiúd? - ijedten fordultam hátra, anya hangja túl kedvesnek hangzott ahhoz képest, amit az utóbbi időben megszoktam tőle. Új blúz volt rajta és a nyakában valami divatos ezüst lánc lógott, amit szórakozottan babrált az ujjaival.
- Csinos darabok – jegyeztem meg és elfordítottam a fejem, nem akartam látni a tőlem lopott holmikat.
- Szerintem is. Mit szólsz? Samtől kaptam őket. Na, de mesélj, mi van azzal a fiúval?
- Még egészen friss a dolog – meglepő, milyen hamar képes voltam lenyelni a dühömet, de annál is könnyebben csúszott ki számon a hazugság. Túl sokszor kellett élnem vele az elmúlt időszakban, kezdtem hozzászokni. Túlélési ösztönné nőtte ki magát.
- És mikor hozod fel, hogy megismerjem?
- Hát… majd.
Felhozni? Ide? Édes istenem! Elképzelni sem akartam, mit művelne vele anya. Akkora katasztrófát nem élne túl a kapcsolatunk. Aiden elhagyna. Biztosan lelépne. Kinek is kellene a nyakába egy ilyen probléma?
- Majd, majd! - ingatta a fejét, miközben tovább játszotta szerepét. - Egyébként helyes fiú. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyet sikerül összeszedned, kár lenne érte, ha elmarnád magad mellől. Remélem, vele rendesen viselkedsz, nem úgy, mint itthon! Amúgy mit csinál?
- Dolgozik. Ősszel kezdi a főiskolát - feleltem és próbáltam kizárni tudatomból anya gonoszkodó megjegyzését és azt az érzést, ami készült eluralkodni rajtam. Ahogy adtam ki neki az információkat, úgy éreztem egyre sebezhetőbbnek magam.
- És hogy akartok találkozni, ha majd elmegy?
- Hát, arra gondoltam - bátorításként az íróasztalomra pillantottam, aminek fiókjában ott lapult a boríték a jelentkezési lappal. -, hogy én is továbbtanulnék.
- Még hogy te? Ezt sürgősen felejtsd el! Mégis mit gondolsz? Nincs pénzem téged taníttatni, honnan teremteném elő? Apádtól? Egy fillért sem fog adni, azt mondaná, oldjam meg én! - anya látszólagos kedvessége egy pillanat alatt elillant, az a dühös fény izzott a szemében, ami mindig, ha apa szóba került.
- De anya! Biztosan meg tudnánk oldani valahogy! Egy kicsit spórolnánk, és, mondjuk, nyáron dolgoznék. Vagy a főiskola mellett valami négyórás munka is beleférne.
- Spórolni? Nincs félretett pénzem! Tudod, miért? Mert még mindig a régi lakás adósságait fizetem. Apád helyett, aki a ribancaira költötte a pénzét ahelyett, hogy a gyerekéről gondoskodott volna. Az egyetlen gyerekéről! A nőinek persze mindent megvett, de hogy te miben jársz iskolába, az nem érdekelte! Mire arra a lakásra vevőt találtam!
- Azt hittem, maradt valamennyi az árából.
- Hát nem maradt! Tartoztam Veronique-nek, ő fizette a szanatórium számláit. Tartoztam Jackowski nagyanyádnak, aki kifizette az elmaradt számláinkat. Tartoztam a fél városnak! Alig tudtam megvenni ezt a lakást, és a munkámat is elvesztettem! Apád bezzeg minden gond nélkül újra tudta kezdeni, persze, neki nem volt koloncként a nyakán még egy gyerek is!
- De hát találtál másik munkát, és most dolgozol! – ráncoltam homlokom, és ismét igyekeztem kizárni a sértő szavakat. Nem akartam túlreagálni, nehogy veszekedés legyen belőle, ezzel most semmire se mentem volna. Sejtettem, hogy nem ez a teljes igazság, de veszélyes lett volna belemenni egy csatába, amiből csak vesztesen kerülhettem ki. Tudtam, hogy anya életmódja rengeteg pénzt felemészthet, és arról is volt elképzelésem, hogy Samet is pénzeli, aki még csak be sem szállt a számlák fizetésébe. De erről, persze, senki sem beszélt.
- Mondtam. Nincs pénzem. Samtől sem várhatjuk el, hogy azért gürcöljön, hogy téged taníttassalak. Menj el dolgozni, és akkor tanulhatsz, ha még mindig akarsz! Meg aztán, annyi minden történhet őszig, addig szétmehettek a fiúval. Úgysem tud megmaradni melletted egy sem.
Görcsbe rándult a gyomrom. Elkeseredetten gondoltam arra, amit Aiden kérdezett tőlem nem rég. Miért nem akartam, hogy anya tudjon rólunk? Hát éppen ezért.
Szóval zsákutca, bármerre is próbálom keresni a kiutat. A továbbtanulás egy szép álom volt, ha csak egy rövid ideig is tartott, de reményt adott. Most ez sincs, és már nem tudom, merre keressem a menekülést. Mindig is féltem, hogy minden így marad, hogy nem változik semmi, hogy anya magával ránt és nem tudok kitörni.
- Azért ne keseregj! Majd elmész dolgozni és félrerakhatsz, bár nekem is szükségem van segítségre, és remélem, hogy számíthatok rád.
- Hát persze – sóhajtottam. Ebből nem lesz kiút. Tudtam jól, mit jelent az a segítség. Nincs az a pénz, amit anyám ne tudna elkölteni. Főleg, ha Samet akarja kényeztetni.
- Nem akartalak letörni, de jobb, ha tisztában vagy vele, ez egy ilyen világ. Bár, ha szerencséd van, még egy pénzes pasit is kifoghatnál. De erre meg, ugye, nincs túl sok esély. Kár, hogy nem rám ütöttél. Tudod, engem a te korodban körülzsongtak a fiúk! Egyszerre több is udvarolt nekem, és válogathattam kedvemre. Persze apád féltékeny volt, de legalább végre elhatározta magát. Mondd csak, a fiúd családja jól áll?
- Azt hiszem - sóhajtottam beletörődve, mert már tudtam, hogy mi fog következni.
- Egy kicsit motiválnod kellene a fiút.
- Kösz, de inkább nem szeretném.
- Azt hiszem, igazad van, nem kellene kockáztatnod, hogy otthagyjon. Hát, így nem sok esélyt látok a tanulásra. Ez van. Az élet már csak ilyen.
Az élet nem igazságos. Leginkább azért, mert anyám annyira megkeseredett, hogy teljesen kifordult magából. Nem ilyen volt azelőtt, mikor még apa velünk volt. Legalább is szeretném ezt hinni. Igazából nem nagyon emlékszem rá. Kevés időt töltöttem velük. Folyton dolgoztak vagy utaztak. Legtöbbször Sky vagy Veronique vigyázott rám.
Veronique… Volt idő, mikor azt kívántam, bárcsak ő lenne az anyám. De Veronique mindig azt mondta, hogy mindennek megvan az oka. Annak is, miért születtem a Jackowski családba. Még most is fülemben csengenek a szavai, ahogy mondja: „Lily, az életben nem mindig kaphatjuk meg azt, amit akarunk. Viszont kapunk valami mást helyette, és ha ügyesek vagyunk, ki tudjuk hozni belőle a legtöbbet. Még jól is elsülhet. Ha nagyon akarjuk, még nyerhetünk is! Ez egy izgalmas játék, ne vedd túl komolyan!”
Igyekeztem. Csak épp nem tudtam mit kezdeni azzal, amit kaptam.
Kivettem a könyveket a FedExes dobozból és széthajtogattam a kartont. Reggel majd első dolgom lesz levinni a szelektív gyűjtőbe, amikor elindulok itthonról. Összesepertem kezemmel az apró papírmorzsákat és kiballagtam a konyhába, felnyitottam a szemetest és rezzenéstelen arccal szórtam a díszes csomagolópapírokra és a drága bonbonos doboz tetejére.
Megjegyzés küldése