LILY
Lassan hajtottam le a laptopom tetejét, bizonytalan voltam, a legkevésbé sem éreztem úgy, hogy végeztem volna. Egy teljes fejezetet sikerült írnom a fantasy történetemhez, de inkább voltam kiüresedett, mint elégedett. Valahányszor kirántottam magam képzelt világomból, nem találtam helyemet a valóságban. Tétován nyúltam a kávés bögrém után, de ahogy megemeltem, már a súlyán is éreztem, hogy üres. Csalódottan tettem vissza az asztalra.
- Hozzak még egyet, Lily?
A pult melletti sarokban ültem, a kedvenc helyemen, Florian kávézójában, ami a Riverside egyik mellékutcájában volt. Sok emlék fűzött ehhez a helyhez, kislány korom óta rendszeres vendég voltam itt, és ha órákat ültem egy cappuccino vagy latte fölött, Florian sosem tette szóvá.
- Mindjárt nyolc – sóhajtottam, miközben felálltam. – Záróra, és ez még rám is vonatkozik.
- Ha maradnál még, amíg zárok, ülj csak át ide a pulthoz. A vendégem vagy egy forró csokira.
- A forró csoki csábító, de nem valami jó üzlet ingyen osztogatnod.
- Nem miattad fogok csődbe menni. Lenne egy ajánlatom, te nem akarsz hazamenni, engem meg nem vár senki – tartott egy kis szünetet, arcomat fürkészte, nem okoz-e fájdalmat, amikor belépett a privát szférámba. Régóta sejtettem, hogy Veronique-tól hallott egy-két dolgot anyámról, engem viszont jobban zavart, hogy a saját tragédiájára tett utalást. Két éve volt özvegy, és az egyetlen dolog, ami iránt elkötelezte magát, a kávézó volt. – Volna itt néhány vers, amit megnézhetnél. Nathalie mindig nógatott, hogy kezdjek velük valamit.
Szamárfüles, kopott füzetet tett a pultra. Közelebb léptem, hogy jobban megnézzem magamnak, mivel rukkolt elő Florian.
- Mióta tartogatod itt, a pult alatt?
– Talán arra vártam, hogy jön valaki, aki érdemes rá, hogy beleolvasson - mosolyodott el. - És te miért vagy egyedül péntek este?
- Koncertje van a barátomnak egy másik városban.
- Sky-ról beszélünk?
Kicsit megütköztem a kérdésen, de gyorsan pontosítottam, hogy elkerüljük a félreértést.
- Aidennek hívják. Ő is zenél, csak még nem annyira ismert a bandája. Kisebb klubokban játszanak, iskolai rendezvényeken, ilyesmi, tudod, hogy megy ez.
- Kár, mert Sky remek fickó.
- Beszéljünk inkább a verseidről. Mit akarsz kezdeni velük?
- Mondd meg te! Te vagy az író!
Csak szerettem volna az lenni, de azért rámosolyogtam, kedves volt tőle, hogy így gondolt rám és bízott az értékítéletemben. Elvettem a forró csokit, amit elém tett és belekortyoltam.
- Még mindig nálad kapni a legjobbat az egész városban – jegyeztem meg, közben belelapoztam a füzetbe és rácsodálkoztam vékony, szálkás, dőlt betűire. Nem ilyennek képzeltem volna a pufók Florian kézírását. – Ha nem bánod, inkább elvinném magammal és elolvasom még az éjszaka, úgyse tudok aludni.
- Vidd csak, tudom, hogy te vigyázni fogsz rá. Busszal mész?
- Inkább sétálok.
Megértően bólintott, annyival is később érek haza.
SKY
Gyűlöltem, ahogy Lori Sanders rám mosolygott. Legszívesebben elküldtem volna a pokolba, de a menedzserünk, Mark ragaszkodott ehhez az interjúhoz még koncert előtt, így próbáltam jó képet vágni hozzá. Rosszul voltam attól, ahogy vörösre kent ajkaival csücsörített és hosszú körmeivel megérintett beszéd közben.
- Melyik részét szereted legjobban a karrierednek?
- Amikor megszületik egy új dal. Fantasztikus dolog az alkotás, végigvinni egy folyamatot, ami belőled indult ki.
- Van, amit nem kedvelsz?
- A backstage-ben töltött perceket és az interjúkat – figyeltem, hogyan hervad le a riporter arcáról a mosoly, mire felnevettem. – Persze, erről nem egyformán vélekedünk, mindenkinek másra van szüksége fellépés előtt. Én inkább csendre vágyom, előfordult már, hogy ilyenkor is születnek dalok.
- Rengeteg szép lány van itt. A zenekarokhoz hozzátartoznak a grupik és a fellépés utáni bulik. A Broken Pink Glasses egyetemi zenekarból viszonylag rövid időn belül jutott el a hírnévig. Mennyire nyomja rá a magánéletetekre a bélyeget ez az életmód?
- Nehéz erre mindannyiunk nevében válaszolni, nem is szívesen megyek bele a privát témába. A zenekar felének nincs partnere, pont azért, mert ezt az életmódot egy barátnő nehezen tűrné. Mire odáig jutunk, hogy családot alapítsunk, másként fogunk gondolkodni ezekről a dolgokról.
- Te például hogyan képzeled el a jövőt?
- Én például nem tervezem, hogy a színpadon öregszem meg. Valószínűleg visszavonulok és civil szakmát választok magamnak.
- Most sok lány szíve tört darabokra.
- Remélem, az egyetlen lányét nem fogom összetörni.
Lori kényszeredetten mosolygott rám, úgy tűnt, végre megértette, hogy hiába próbálkozik nálam. Következő kérdésével már Davidet bombázta, én pedig visszahúzódtam a kamerák mögé, hogy mások is részesüljenek a figyelméből.
- Hűtsd le magad! – súgta Judd és egy dobozos Pepsit nyomott a kezembe. – Veszélyes vizekre eveztél. Most hetekig az lesz a téma, hogy ki facér a bandából.
- Téged zavar? Tudod, hogy etetni kell a sajtót, és még mindig jobb egy ilyen kolonc nekik, minthogy darabokra tépjenek.
- Gyűlölöm, hogy igazad van.
Én is gyűlöltem. Szerettem zenélni, de nehezen fogadtam el, hogy áruként tekintett ránk a média. Nem volt könnyű megszokni a lányok túlzott érdeklődését, féltve őriztük a privát szféránkat, nagy nyomás nehezedett ránk az örökös figyelem miatt, és amikor nem voltunk a színpadon, szerettünk normális életet élni. Szerencsés voltam, hogy megvalósítottam az álmomat, erre gyakran kellett emlékeztetni magamat.
- Neked is igazad van, de nézz rájuk – kólás dobozommal Ben és David felé intettem, készséggel felelgettek Lori minden kérdésére és biztos voltam benne, hogy egyikük telefonjába hamarosan be lesz írva a nő száma. – Megfosztanád őket ettől?
- Figyelem! Még tíz perc a kezdésig! - szólalt meg a technikai pultból az első figyelmeztetés.
Hirtelenjében felbolydult az egész backstage. Judd rám nézett, olvastam az arcáról, azt üzente: Haver, minden csak ott kezdődik, a színpadon. Mi ezért csináljuk végig ezt az egész szarságot.
LILY
Halkan kattant a zár, megkönnyebbülve léptem a lakásba. Anyám szobájából a tévé zaja szűrődött ki, elfedte az általam ütött apró neszeket. Ledobtam kabátomat a fogasra, és magamban áldottam az új trendeket, amiért a fűzős bakancsokra oldalcipzárt tesznek, hogy gyorsabban ki tudjak bújni belőlük.
Belöktem a szobám ajtaját, amikor beszédfoszlány ütötte meg a fülemet. Anyám telefonált. Bár nem volt szokatlan, hogy ilyen késői órában teszi, inkább az döbbentett meg, ahogy magából kikelve ordibált a vonal túlsó végén lévővel.
- Mégis, mit akarsz, mit tegyek még? Szóltam a lányodnak, hogy hívjon fel és köszönje meg neked az ajándékokat.
Helyben vagyunk, apám hozta ki a sodrából. Ő volt az egyetlen, aki nevének említése is elég volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.
- Azt is mondtam, hogy írjon neked levelet, ha már nem hajlandó beszélni veled. Ne engem hibáztass, amiért nem teszi!
Egyik állítása sem volt igaz, de nem is ez lepett meg, hanem, hogy egyáltalán beszélnek. Anya mindig az mondta, hogy nem hajlandó szóba állni apámmal, amiért úgy megbántotta és elhagyta.
- Nem tudom adni, mert nincs itthon. Nem tudom, hol van, folyton csavarog, szinte alig látom. Rád ütött, én már nem bírok vele. Van valami fiúja, biztos most is azzal lóg - rövid szünet. - A tanulásról ne is beszéljünk! Azt hiszed, én nem gondoltam a továbbtanulásra? Egyszerűen nem érdekli! Mi lesz így belőle? Persze, amíg te élsz, majd gondoskodsz róla. Tudod, Steve, eddig is megtehetted volna! Tudod, mennyi pénzembe kerül?
Megfordult körülöttem a világ. Miért mond az anyám ilyeneket apámnak? Miért beszél rólam így? Szándékosan rossz képet festett rólam, mintha csak kolonc lettem volna a nyakán. Minek is szépíteni, az voltam.
- Nézd, ezt már megbeszéltük. Nem hangolom ellened, egyszerűen csak nem akar tudni rólad. Ezen az ajándékok sem segítenek. Jobb is lenne, ha nem küldenél neki semmit. Inkább elajándékozta az egészet, mint hogy megtartsa.
Be akartam rontani a szobába és kitépni anyám kezéből a telefont. Kiabálni akartam, hogy ebből az egészből semmi sem igaz, hogy ő lopta el az ajándékaimat, de nem mertem. Féltem a következményektől és féltem az érzelmeimtől. Küzdöttem magammal, elfojtottam magamban mindent, ami most robbanni akart.
Anyám kétélű fegyvere lecsapott. Engem is eltalált és a vonal végén apámat is, akit a hazugságaival manipulált.
- Mit bánom én, hogy hiszel-e nekem vagy sem! Én neveltem fel ezt a gyereket. Te hol voltál? Felőlem azt csinálsz, amit akarsz.
Hallottam, ahogy anyám telefonja koppan a kisasztalon és mire eszméltem, már kint állt előttem a folyosón. Annyira lesújtottak a hallottak, hogy még arra sem volt időm, hogy elrejtőzzem előle.
- Apád volt. Találkozni akar veled. Azt mondtam, megkérdezlek. Ha akarod, hívd fel.
Nem fogom, és ezt nagyon jól tudta. Úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy döntök, de a szemében láttam a dacot, láttam, hogy már most haragszik azért, amit még meg sem tettem és nem is fogok.
- Nem akarom – suttogtam magam elé.
- Hát, én megpróbáltam – tárta szét a karjait színpadiasan, de közben mosolygott, bezsebelt egy újabb győzelmet. – Azért egy üzenetet igazán írhatnál neki.
- Oké.
Válaszom már nem érdekelte. Kiment a konyhába, hallottam, hogy nyitja a hűtőszekrény ajtaját, én pedig, amilyen halkan és észrevétlenül csak tudtam, behátráltam a szobámba.
Csak akkor jutott eszembe, mikor becsuktam az ajtót, hogy igazából már nem kell észrevétlennek lennem. Leültem az ágyamra, de már nem az apámnak mondott hazugságai foglalkoztattak. Azon tűnődtem, hogy még csak azt se kérdezte meg, hol voltam ilyen sokáig.
Megjegyzés küldése