SKY
Judd minden változást észrevevő szeme időnként körbepásztázott a nappaliban, keresve azt, amit másnak érzett attól a pillanattól, hogy este belépett a szobába.
Először elsiklott a dolog felett, mert nem volt benne semmi szokatlan, semmi új, hiszen csak a régi állapot állt vissza. A múlt apró kis darabkái követelték régi helyüket, hogy senkit sem zavarva pihenhessenek tovább az emlékezet poros kirakatában. A kanapén hanyagul hátradőlve, komoly, rezzenéstelen arccal figyeltem barátom nézelődését. Türelmes szülőként követtem minden mozdulatát, valahányszor homlokráncolva próbálta megtalálni a változás forrását. Látni akartam a reakcióját.
- Nos? - tettem fel a kérdést végül, majd előrehajoltam és hangtalanul az üvegasztalkára helyeztem kiürült borospoharam.
- Te visszaraktad a fotókat? - Judd sorra szemügyre vette a fényképeket, majd kérdőn fordult felém. - Miért döntöttél így? Úgy értem, éppen csak megszabadultál tőlük. Így akartál túllépni rajta.
- Ezek csak képek, nem igaz?
Tudtam, hogy ez nem válasz, hogy ezzel semmit sem magyarázok meg. Meredten bámultam magam elé, én sem értettem, miért csináltam, csak így éreztem helyesnek, vagy csak pótoltam valaminek a hiányát, ami űrt hagyott maga után.
- Végül is. És jól esik?
- Mi?
- A szenvedés - mondta Judd, és kezében az egyik képpel lehuppant a kanapéra. Szabad kezével a poharáért nyúlt, belekortyolt, de szemét nem vette le arcomról. Mintha csak belém látna. Látná azt, amit én nem, amiről fogalmam sem lehet. Összerezzentem és azon kaptam magam, hogy védeni, óvni akarom azt a valamit, ami ott a mélyben éppen csak megszületett, ami elkezdett létezni anélkül, hogy akartam, hogy engedélyt adtam volna rá, anélkül, hogy tudtam volna róla. Meg kellett védenem.
- Inspirál. Tudod, így születnek a versek és a dalok - az asztalon szétterített papírhalmazra pillantottam. Versek. Hosszú évek termései. Akkoriban kezdtem el a rímfaragást, amikor Lily beengedett a világába. A pár soros strófák válaszként születtek kislányos történeteire. Később jöttek a dalok, és néha-néha egy-két novella is. Mostanra már azt tervezem, hogy kötetbe rendezve kiadom őket.
- Tehát még hálásak is lehetünk. Folyton arra gondolok, mennyire gáz ez az egész. Rögeszme. Hétköznapi nyelvre lefordítva a lány elvette az eszedet. De tévedhetek is, elvégre nem értek a lélektani dolgokhoz.
- Dehogynem! Tudtad, hogy vissza fogom tenni a képeket, ahogy azt is, hogy visszajövök ebbe a lakásba, és abból, hogy támogatsz, azt is tudom, hogy értesz. Ha levetnéd az álarcodat, megpillanthatnám azt a srácot, aki a szerelmi csalódása miatt szerepet játszik és kamuból hőbörög, ezzel leplezvén a romantikus oldalát - komolyan ránéztem a pohara mögött. - Igazából csak félsz a nőktől.
Nem tudom, mennyire mondtam meggyőződésből, talán csak magamról akartam elterelni a figyelmet. Vagy csak, mert tisztában voltam vele, hogy én is ugyanúgy álarcot viselek.
- Néha azon töprengek, hogyan lettünk mi barátok…
- Hát, ha emlékeztetni kell!
- Szóval, ő a kis boszorkány? - szólalt meg Judd némi hallgatás után, és átnyújtotta a kezében lévő fotót. Kezd belenyugodni, ettől megkönnyebbültem. De igazából nem őt kell meggyőznöm, hanem magamat. Arról, amit érzek, arról, hogy ne akarjam elnyomni, arról, hogy hiábavaló próbálkozás. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a képre néztem, ami évekkel ezelőtt készült. Hárman voltunk rajta: az anyám, Lily és én. Régen volt, ez is elenyészett a múlt ingoványában, de azért még magával tud rántani a hiányérzet, amit a két szeretett nő elvesztése miatt érzek.
- Night elf - helyesbítettem ellentmondást nem tűrően, ebből nem engedek akkor sem, ha Judd szája sarka megrezdül és gúnyos mosolyra húzódik, valahányszor ezt a szót használom. Gyerekesnek tartja. Az is, de Lilyhez tartozik.
- Oké. Tudod, azért kedvelem őt. És szeretnék találkozni vele és megrázni, hogy ébredjen már fel.
LILY
A telefonomra hunyorogtam, alig akartam elhinni, hogy már ennyi az idő. Le fogom késni a buszt! Éjjel egyig tanultam a történelem dolgozatra, és ha nem érek be időben a suliba, hiába virrasztottam az anyag fölött. Totális fáradtság taglózott le, de erőt kellett vennem magamon. Éppen most nem állhatok le, nem adhatom meg magam. Ezt a napot még ki kell bírnom, végigcsinálom, aztán majd alszom egy jó nagyot.
Éreztem, ahogy felgyorsul szívverésem és a pánik kerülget. Kipattantam az ágyból és rohantam a fürdőszobába, hogy hideg vizet locsoljak az arcomra. Nem sokat használt, és hogy még fokozódjon a helyzet, ebben a pillanatban lépett be a bejárati ajtón anya, aki az éjszakai műszakból érkezett haza.
- Elaludtál? - kérdezte tettetett vidámsággal, megállva a szobám ajtajában.
- Egész éjjel tanultam - motyogtam, miközben igyekeztem belebújni tegnapi pulóverembe, arra már nem volt időm, hogy tiszta ruhát rángassak elő a szekrényből.
- Persze, mert délután Aidennel lógtál! Ez a fiúzás az iskola rovására fog menni. Egyáltalán mikor értél haza? - anya egy pillanat alatt változott kígyóvá, aki alig várja, hogy belemarjon áldozatába. Minden lehetőséget megragad, és ha csak félig igaz, akkor is a maga képére formálva használja fel ellenem.
- Anya, tegnap nem is találkoztam Aidennel! A szalagavatóra próbáltuk a táncot, és hatra már itthon voltam!
- Miért nem találkoztál vele? Összevesztetek? Muszáj mindenkivel összeveszned?
- Nem vesztünk össze! Nem is szoktam senkivel sem összeveszni! Én kértem, hogy ne találkozzunk, mert tanulnom kellett! - fogalmam sem volt, minek magyarázkodom, miért remélem, hogy anya végre felfogja, nem az vagyok, aminek hisz. Úgyis csak azt látja, amit látni akar: eltorzítva, kiforgatva, ráhúzva a saját abnormális világára.
- Jól is teszed! Nem tudom, hogy fogsz így leérettségizni! És még te akartál továbbtanulni? Annyira azért nem vagy okos, amennyire tartod magad! Aztán majd jön a pofára esés, de persze nem hallgatsz rám, pedig én megmondom előre, hogy ennek csúfos vége lesz!
- Miért ne sikerülne az érettségim? - néztem döbbenten az anyámra, miután besöpörtem táskámba a füzeteimet. Egyáltalán honnan vesz ilyeneket?
- Nem vagy túl sokat itthon, így mikor tanulnál? Úgy látom, a fiúzás fontosabb lett!
- Semmit sem tudsz rólam! Jók a jegyeim és rengeteget tanulok, csak éppen neked nem tűnik fel, ahogy semmi más sem velem kapcsolatban!
Rögtön meg is bántam heves kirohanásomat, féltem attól, amit ezzel elindítottam.
- Hát jó, majd ezt mondd, ha nem sikerült az érettségid! Egy biztos, ha megbuksz, haza ne merj jönni! - fenyegetőzése jeges tőrként hatolt a szívembe. Alig akartam elhinni, hogy ezt hallom az anyámtól, ez még őt ismerve is durvának számított. Nem is a szavak, inkább a hangsúly és az arckifejezés: a harag, a düh és a gyűlölet hatott igazán sokkolón rám.
- Anya!
- És ha már itt tartunk, igyekezz munkát találni, mert a nyáron nem fogsz itthon maradni. Nem foglak eltartani, neked is dolgoznod kell! Egyedül nem bírom!
Kabátomat felkapva, köszönés nélkül léptem ki a lakásból. Többet már nem bírtam volna elviselni.
Egy pillantást vetettem a telefonomra. El kellett érnem a buszt. Arra nem volt időm, hogy megálljak egy pillanatra és dühömet kiadva ordítsak. A pánik egyre szorosabban markolt és csak azzal tudtam biztatni magam, hogy majd, ha a buszon leszek, levegőhöz jutok. Több ígéretet nem mertem tenni magamnak, már úgysem hittem volna el, hogy a dolgok rendbe jönnek és normális életet élhetek.
***
Gertie elképedve nézett rám, amikor leültem mellé a töri teremben. Hogy kerüljem a tekintetét, magam elé kaptam a táskámat és sebesen kotorászni kezdtem toll és ceruza után.
- Én nem szólok semmit, tényleg! De ha Dakota így meglát, nem hagyja szó nélkül.
Ha még Gertie-nek is feltűnt, tényleg rémes lehetek.
- Szörnyen nézek ki?
- Szarul – helyesbített Gertie – Szinte szürke az arcod, semmi smink, tegnapi ruha. Fésülködtél egyáltalán?
- Azt mondtad, nem szólsz semmit.
- Legalább nem kérdeztem meg, hogy mi történt.
- Kinyomtam az ébresztőt és visszaaludtam.
Szó nélkül hagyta magyarázatomat, mert Mr. Rodriguez a padsorok között járva a tesztlapokat osztotta ki. Gertie egy pillantást vetett a kérdésekre, majd megkönnyebbült sóhajjal kezdte beírni a válaszokat. Bárcsak nekem is így mentek volna a dolgaim. Az előbb megtalált tollam kiesett a kezemből, remegni kezdtem.
- Jól vagy?
Barátnőm suttogása alig jutott el hozzám, inkább csak sejtettem, hogy mit kérdez.
- Jól vagyok, csak ki kell mennem.
Bár remegett kezem és lábam, próbáltam felállni, de visszahuppantam a székemre. Végtagjaimból kifutott minden erő és úgy éreztem, a következő pillanatban elsötétül előttem a világ.
- Miért nem dolgoztok?
- Lily rosszul van.
Közbe akartam szólni, hogy minden rendben van, de a beszéd is nehezemre esett.
- Kísérd el a nővérhez – hallottam messziről Mr. Rodriguez hangját.
Gertie egy szó nélkül ragadta meg karomat és húzott magával a folyosóra. Kint már légszomjjal küzdöttem és lábaim is alig bírtak el. Nem emlékszem rá, hogyan jutottam el a nővérszobáig, olyan volt, mintha összemosódott volna körülöttem a világ.
Később, mikor már újra ura voltam önmagamnak, a nővér kérdéseket tett fel.
- Máskor is előfordult már, hogy pánikrohamod volt?
A szó, hogy pánikroham idegenül hatott előttem, szinte pattogott a tudatomban, képtelen voltam beilleszteni a világomba.
- Nem – tiltakoztam, de amint kimondtam, eszembe jutott az előző napi menekülésem anyám elől. – Ilyen még nem.
- Szorongsz valami miatt? Nyomás nehezedik rád az utóbbi időben? Problémák vannak otthon? Aggódsz az érettségi miatt?
- Egy kicsit – mondtam kelletlenül, mikor az érettségit említette.
A nővér kitekintett a szemüvege mögül, majd írt pár szót a számítógépébe. Nem hitt nekem, de nem tette szóvá. Hallgattam a nyomtató halk zümmögését, az volt az érzésem, mintha ő fejezné ki kételkedését Ms. Camden helyett.
- Elküldelek az iskolapszichológushoz, Lily.
- Nincs rá szükségem!
- Tudom, hogy így gondolod, de talán holnap, vagy jövő héten megváltozik a véleményed.
Kezembe nyomta a papírt, amit elvett a nyomtató tálcájáról és kitessékelt az irodájából.
Gertie már visszament órára, én pedig ott álltam gyomorgörccsel a folyosón és nem tudtam, mi tévő legyek.
Évekkel ezelőtt már jártam terápiára. Veronique minden héten kézen fogott és elvitt egy barátjához, Dr. Bayardhoz. Csak arra emlékszem, hogy beszélgettünk, és volt, hogy sírva jöttem ki a szobájából. Veronique utána cukrászdába vitt és annyi sütit ehettem, amennyit akartam.
Amikor anyám meggyógyult és hazavitt magához, nem mentem többé. Emiatt veszekedtek Veronique-kal, de anyámé volt az utolsó szó, kijelentette, hogy nem vagyok dilis és nem kell ilyen helyekre járnom.
***
Céltalanul bolyongtam a plázában, mielőtt eldöntöttem, mit tegyek. A nővér igazolást adott erre a napra és azt mondta, jót tenne nekem, ha egy kicsit magamra szánnám az időt és végiggondolnám a helyzetemet. Ebben legalább hallgattam rá.
Nem akartam hazamenni és anyámmal tölteni a délelőttöt, képtelen voltam egyedül szembenézni vele. Végtelenül fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy újabb csatába bonyolódjak vele.
Felhívtam Aident, hogy jöjjön értem. Meglepődött, de nem tett megjegyzést, mikor megkértem, hogy kísérjen haza.
- Megjöttem! - kiáltottam, amikor beléptem a lakás ajtaján, majd tanácstalanul megálltam az előszoba kopott szőnyegén, egy pillanatra átvillant rajtam, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet idehozni őt. - Aiden is itt van!
- Azt hittem, már sosem hozod el! - sietett elő a konyhából a hír hallatán anya.
Futó pillantást vetettem rá, hogy megállapítsam, most éppen melyik stádiumban tart a mámorban. Még nem vészes, de azért észrevehető volt rajta, hogy ivott. Inkább érezhető. Fintorogva húztam el a számat. Nem kellene emiatt csalódottnak lennem, azért ennél sokkal rosszabbra számítottam.
- Hát te meg mit fintorogsz? - csapkodta meg játékosan a hátsómat anyám, nagyon jól meg tudta játszani a jó fej szülőt. - Vetkőzzetek le, mindjárt kész az ebéd! Nálunk az ebéd ilyenkor van, mert éjjel dolgozom.
Ez utóbbi megjegyzés Aidennek szólt, aki épp csendesen hámozta ki magát a kabátjából, és segítségre várva nézett rám, mert nem tudta, erre most mit feleljen. Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, de miattam játssza az erős férfit, akire lehet támaszkodni. Elhittem neki, mert szükségem volt a támaszra.
- Nem kell mentegetőzni, anya, Aiden tudja, hogy van ez! A szobámban leszünk, addig elpakolom a holmimat - emeltem anyám felé a táskámat, és már tereltem is befelé a kuckómba Aident, kimenekítve ebből az egyikünk számára sem kívánt helyzetből.
- Kopogni fogok! - mondta kedveskedőn anya. Mindig ilyen volt, ha mások is voltak ott rajtunk kívül. Gyerekkorom óta csodáltam színészi képességét, amivel úgy megtévesztett másokat, hogy olyan képet alakítottak ki róla, amilyet ő akart. Ma már ez nem működött, ő viszont nem tudta ezt, vagy nem akarta elfogadni, vagy csak megszokta, hogy így viselkedjen. Groteszk látvány volt, szánalmas próbálkozás. Szégyen érzése telepedett rám miatta.
- Nos? - kérdeztem feszülten, amikor bezártam magam mögött a szoba ajtaját és kettesben maradtunk. – Elhoztalak.
- Én meg örülök neki és megnyugodhatsz - mosolyodott el Aiden egy pillanatra, majd ismét komolyságot erőltetett magára. - És még mindig szeretlek.
Ezt akartam hallani, mégsem mertem megnyugodni. Olyan volt, mintha csak álmodnék, és féltem az ébredéstől.
- De mit szólsz hozzá?
- Veled járok. Nem érdekel, hogy őt milyen állapotban találtuk. Az egészen semmit sem változtat, hogy ő…
- Iszik. Várj még egy kicsit. Néhány óra múlva rosszabb lesz. Tapasztalni fogod.
- Te is, hogy tényleg nem érdekel, akkor sem, ha a földön fetreng. Örülök, hogy végre meg merted tenni, hogy idehozz. Beszélhettél volna róla nyugodtan, nem kellett volna titkolóznod - Aiden kitárta a karját és átölelt. - Nem számít, hogy ő kicsoda és milyen. Csak az számít, te ki vagy.
***
Csendesen ültem végig az ebédet. Annak, hogy egy szót sem szóltam, az is az oka volt, hogy féltem, bármit is mondok, céltáblává válok. Alig tudtam leerőltetni a torkomon valamit.
A beszélgetés az anyám és Aiden között folyt, de inkább anya volt az, aki szóval tartotta őt. Bármilyen bizakodó volt is Aiden, én féltem és egész idő alatt a tányéromat bámultam. Néha, mikor felnéztem, elkaptam Sam együtt érző tekintetét, de nem sokat számított a férfi szánalma, aki néma társként tűrte azt, ami az asztalnál elhangzott. Arcomról könnyen leolvashatók voltak érzelmeim, próbáltam elrejteni őket, hasztalanul. De legalább még tartottam magam.
- Na, mi az, lányom? Rossz szembesülni önmagaddal? - vetette oda anya. - Hát nem ilyen vagy? Emlékszel, mikor kellett volna a pénz a múltkor kifizetni a számlákat? Te önző módon letagadtad, hogy lenne pénzed, aztán meg elmoziztad!
Fuldokoltam a magamra erőltetett önuralom törékeny burka alatt, de nem válaszoltam a kihívásra. Anya arra számított, hogy elvesztem a fejem, és akkor megmutatkozik az "igazi" személyiségem Aiden előtt. Hallgattam, de legszívesebben ordítottam volna, hogy nem számlákra kellett az a pénz, hanem italra, és igazat mondtam, tényleg nem volt egy vasam sem. De mire mentem volna vele? Anya éppen ezt szerette volna elérni, nem akartam a kezére játszani csak azért, hogy végre legyen egy jó napja.
- Mit szólsz, Aiden? Milyen kis makacs! Nagyon nehéz ám vele, vigyázz jól, hogy ne uralkodjon rajtad! Addig játssza a sértődöttet, míg végül kénytelen leszel engedni!
- Egészen jól megvagyunk - válaszolt Aiden, miközben bizonytalanul pillantott rám, attól tartva, árt-e ezzel a válasszal nekem.
- Nos, akkor is az önzése a legnagyobb hibája, ezért is nincsenek barátai. Mindenki otthagyja a kisasszonyt, mert csak magával törődik. Arról nem is beszélve, hogy okosabbnak tartja magát mindenkinél, és mindent jobban tud, mint más. Emiatt a viselkedésed miatt hagynak magadra, igaz, lányom?
A törékeny üvegbúra falai lassan repedezni kezdtek. Igyekeztem összetartani, de a nyomás, ami ránehezedett, sokkal erősebb volt nálam. A könnyeimmel küzdve bámultam a tányérba, attól féltem, ha Aidenre nézek, nem bírom tovább, felugrom az asztaltól és bezárkózom a szobámba.
- Miért nem eszel? - tolakodott tudatomba anya újabb támadásnak szánt kérdése. - Aztán meg éjjel kirámolod nekem a hűtőt! Pont az kell neked, már így is ronda kövér vagy! Aiden, komolyan ilyen lányt akarsz? Gondold meg, fiam, mielőtt még nem késő!
Anya vicces csipkelődésnek szánt szavai mögé rejtett újabb támadás tovább repesztette páncélomat. Abból, hogy Aiden nem válaszolt semmit, sejtettem, hogy ő is éppen olyan jól tudja, hogy ez nem vicc, ezek a szavak bántó szándékkal hagyják el anyám száját. Fájdalmat akar okozni. Mi jöhet még? Mit tud még előhúzni a tarsolyából?
Sky! Újabban ilyenkor szokta felhozni őt! Mikor már sehogy sem talál fogást rajtam, akkor jön az aduja.
- Na, és Lily mesélt már neked Sky-ról? - bár felkészültem rá, mégis egy villám erejével sújtott le rám a kérdés.
- Köszönjük az ebédet, anya! - pattantam fel az asztaltól, hogy véget vessek a kínzásának, amit tovább már képtelen lettem volna elviselni. - Nagyon finom volt, és igazán remekül szórakoztunk! Aiden moziba visz és ideje készülődnünk!
- Már mentek is? - fordult csalódottan Aiden felé anya, mosolya ráfagyot arcára, amiért megfosztottuk játékától. - Milyen kár! Olyan jól elbeszélgettünk!
- Igen, már megyünk! Köszönöm a vendéglátást! - bólintott Aiden, szemeit nem merte levenni sápadt arcomról.
- Gyere máskor is! Szívesen látunk!
Aiden nem felelt, aggodalma belé forrasztotta a szót. Sietve hagyta el az asztalt utánam. Mindketten zavarban voltunk, némán öltözködtünk, csak a konyhából hallatszott ki néhány beszédfoszlány, ami a kitörni készülő vihar előszeleként jutott el hozzánk az előszobába.
- Ezt most miért csináltad? - Sam halkan, tagoltan tette fel a kérdést. - Miért hoztad Lilyt ilyen helyzetbe?
- Most meg miért véded? - csattant anyám hangja felháborodottan.
- Nem védem, de ez ronda dolog volt!
- De fontos lett neked a kisasszony! Tudom, hogy esz a fene érte! Tudom, hogy mikor nem vagyok itthon, ti együtt mit csináltok! Mindent tudok! Azt hiszed, tűröm, hogy hülyét csináljon belőlem? Hát nem! Majd én megmutatom, ki is ő valójában! Hogy hiába van olyan nagyra magával, semmit sem ér! Én vagyok az anyja, majd helyre teszem őt! Te meg ne szólj bele!
- Gyere, menjünk! - fogta meg kezemet Aiden, és egy szelíd lökéssel kimozdított a helyemről, ahol eddig megkövülten hallgattam anyám értelmetlen kitörését.
- És most? - kérdeztem, miközben a könnyeim nyeldestem és botladozva lépkedtem lefelé a lépcsőn, még mindig a lakásból kiszűrődő veszekedés hangjára figyelve. - Most már mindent láttál. Most már biztosan gyűlölsz.
- Azt hiszed, ennyi elég hozzá, hogy gyűlöljelek? Azt hiszed, nem látok át az anyádon? Lily, ez nem a te hibád! Te csak egy áldozat vagy, akinek segítségre van szüksége!
- Mit tegyek?
- El kell tűnnöd innen! - mondta komoran. - Örökre.
Összezavarodtam. Hálát és megkönnyebbülést kellett volna éreznem. Aiden nem riadt vissza ettől a kihívástól, segíteni akar, mellettem akar lenni még így is. Ez felfoghatatlan volt, de csak azon tudtam gondolkodni, miért volt olyan csalódott anya, ha elérte, amit akart.
Vagy már ez sem elég neki?
Megszorítottam Aiden kezét, kapaszkodtam belé abban a reményben, hogy ez az egész anyával szertefoszlik attól, hogy őt beavattam, mintha csak megtörtem volna a gonosz varázslatot. Csakhogy pont Aidentől lett még valóságosabb. Hazudhattam magamnak, vagy bárkinek, a dolgok nem váltak volna igazzá csupán a szavaimtól, csak mert én kétségbeesésemben azt akartam. A szégyenérzet újra rám telepedett, szembesültem azzal, mennyit ferdítettem a tényeken, hogy elfedjem az otthoni dolgokat és jobb színben tüntessem fel az életünket.
Egészen a parkig sétáltunk. Még mindig korán sötétedett, de ennek most örültem, rajtunk kívül senki sem járt arra. Aiden megállt egy lámpaoszlop előtt és szembefordult velem. Arcomat fürkészte, szeme tele volt aggodalommal. Gyűlöltem magam érte.
- Lily, komolyan mondom. Ha kell, beszélek anyámmal, biztosan kitalálunk valamit.
- Ne! Kérlek, ne szólj neki! Ez maradjon köztünk.
Nem akartam senki terhére lenni, még inkább nem akartam kiteregetni a családi szennyest. Elegem volt a hazudozásból, de még nem álltam készen rá, hogy szembenézzek az igazsággal.
- Szeretnék segíteni.
- Nem akarom. Bárcsak értenéd – megérintettem az arcát és belenéztem abba a gyönyörű kék szempárba, ami levett a lábamról. – Látom, hogy igyekszel, hogy próbálod átérezni, ami bennem van. De nem láthatsz mindent, nem értheted meg ezt a harcot itt, belül. Néha olyan nagyon reménytelennek tűnik minden és olyan nehéz elvágni a kötelékeket! Én is érzem, hogy ez már nem tart, nem tarthat soká, de meg kell találnom a legjobb megoldást. Nem akarok összetörni.
- Ennél is jobban? Már összetörtél. Folyton rejtőzködsz, megalkottál magadról egy képet, amit mutatsz a külvilág felé, de rettegsz, mert bármikor széthullhat. Az igazi Lily pedig ott bujkál e mögött a maszk mögött, és nem engeded, hogy megpillantsam. Reménytelenül makacs vagy és nem akarod elfogadni a feléd nyújtott kezet.
- Tévedsz, ez nem makacsság – tiltakoztam. – Csak nem akarok egy újabb kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Ezt egyedül kell megoldanom.
- Jó, nem erőltetem, de ígérd meg, hogy nem halogatod túl sokáig.
Nem ígérhettem semmit. Elfáradtam abban, hogy megértessem vele, mennyire bonyolult ez a helyzet. Nem tudtam ketté szakadni, nem tudtam egyszerre menteni magamat és anyámat is.
Nem volt mindig ilyen. Még emlékszem, amikor jó volt a kapcsolatunk és szeretett. Hinni akartam benne, hogy lehet még ez így, csak meg kell találnom a módját. De már ehhez is egyre kevesebb erőt éreztem magamban. Közel álltam hozzá, hogy feladjam és eldöntsem, melyik a fontosabb.
Megjegyzés küldése