Csend
Csend
Volt, mikor boldoggá tett
a hallgatás ajándék volt egy hosszú nap után
mikor egy pohár bor felett
merengve beléptem a múlt kapuján
emléked keresve
egy megfakult füzetből tépett cédulán
Csend
dermesztő üresség bennem
ahogy átkarol, magához húz a félelem
és sötét foltot hagy elmém
rejtekén, ott arcod őrzöm végtelen
sírjába temetve
hol a csend fogan és meghal az érzelem.
LILY
A kulcs évek óta lapult eldugva a fiókomban. Eddig a pillanatig nem éreztem annyira kétségbeejtőnek a helyzetemet, hogy tőle várjam a megváltást. Egy másik világ ajtaját nyitotta, és nem voltam biztos abban, hogy be akarok-e lépni ezen az ajtón, ahol nem tudom, mi vár rám.
Volt idő, mikor menedéket jelentett számomra, de mostanra a múlt árnyait rejtette, elzárva tőlem, hogy ne érjenek el. Nem akartam felszabadítani ezeket az árnyakat, tudtam, ha el akarom érni mindazt, ami jó volt, mást is találhatok, aminek annyira nem örülnék. Csupán lehetőség volt számomra, egy menekülési út, egy döntés, hogy változtathatok.
Veronique arca bontakozott ki a homályból, mosolya egy pillanat alatt rántott magával az emlékképbe. Talán az utolsó nagy családi összejövetelen történt, amin részt vettem. Stella… olyan nehéz anyának szólítani! Tehát Stella már nem kísért el, ő már nem tartozott a Jackowskikhoz. Veronique ezen a napon is ugyanolyan kedves volt hozzám, mint máskor, de valami nyugtalanságot éreztem belőle. Többször is belekezdett egy mondatba, aztán félbehagyta, és kutató szemével figyelmesen vizsgálta az arcomat.
- Boldog vagy?
- Persze! - vágtam rá azonnal. Nem igazán értettem, miért kérdezősködik most annyit. Legszívesebben elbújtam volna előle, zavart a tekintete. Mintha belém látott volna, mintha gyanította volna, hogy nem mondok igazat, mintha sejtette volna, hogy a dolgok nem úgy alakulnak az életemben, ahogy kellene.
- Úgy értem, édesanyáddal jól megvagytok?
- Igen, úgy gondolom - feleltem bizonytalanul. Utáltam hazudni neki, de úgy éreztem, meg kell védenem anyát és az életünket. Kétségbeesetten kapaszkodtam még ebbe az utolsó megmaradt szalmaszálba, ami a családot jelentette számomra.
- Lily... - Veronique a táskájában kotorászott, és kivett belőle valamit, amit a tenyerébe zárt - Ne érts félre, nem akarok beleavatkozni. Tudom, hogy problémák vannak Stellával.
- De hát minden rendben van! - tiltakoztam, miközben az arcom vörösre gyúlt. Nem akartam erről beszélni. Nem akartam anya problémáit feszegetni, el akartam feledkezni róluk.
- Akkor... Akkor nincs miért aggódnom, ugye? Ez végül is jó hír. Valamiért úgy gondoltam, hogy szükséged van segítségre, de lehet, hogy félreértettem valamit. Azért szeretném, ha ezt megtartanád - Veronique kinyitotta a tenyerét, és a markomba nyomta a kulcscsomót. - Bármikor jöhetsz, az éjszaka közepén is. Azt akarom, hogy boldog légy és ne kelljen szenvedned. Ígérd meg, Lily, ha rosszra fordulnának a dolgok, nem áldozod fel magad érte! Hozzánk mindig jöhetsz! Megígéred?
- Megígérem - motyogtam a sötét szobának, mintha Veronique nem csak árny lenne, aki azért jött, hogy behatsa rajtam az ígéretemet.
Az emlék hatására úgy éreztem, erőre kaptam és képes leszek kinyitni azt az ajtót. A telefonom kijelzőjére pillantottam, alig múlt tizenegy óra. Telefonálnom kell. Remegő kézzel kerestem ki a telefonkönyvből a régi számot, és lélegzetvisszafojtva hallgattam búgását, majd a jelentkező hangot:
- A hívott számon előfizető nem kapcsolható.
SKY
Tanácstalanul bámultam a telefonom kijelzőjére. Nem tudtam volna megmondani, hogy ezen az estén hanyadjára nyitottam már meg a blogot. Napok teltek el az utolsó bejegyzés óta, amit már kívülről fújtam, és minél többet ismételtem magamban, annál keserűbb szájízzel gondoltam arra, hogy valami történhetett. Aggódtam. Hova tűnt Lily? Az utolsó zaklatott hangvételű posztja óta nyugtalanság uralkodott el rajtam, ami egyre csak nőtt, és nem sok kellett, hogy el is hatalmasodjon felettem. Féltettem őt. Féltettem saját magától és féltettem az anyjától is.
- Ekkorát egy bálna sem sóhajt!
- Hogyan? - néztem fel meglepetten, de képtelen voltam elszakadni a telefonomtól. Még egyszer ráfrissítettem az oldalra, hátha megpillanthatom az új tartalmat, de semmi sem változott.
- Mi történt? - Judd együttérzően karolta át a vállamat, és a telefonra pillantott. - Mesélj! Tudom, megint az a kis boszorkány!
- Judd...
- Addig boszorkány marad, amíg azt látom, hogy szenvedsz miatta! Szóval, mi történt?
- Eltűnt. Napok óta nem jelentkezik, nem ír a blogjára.
- Máskor is előfordult már!
- De most problémái vannak. Az anyjával.
Judd kész volt a válasszal, már éppen arra készült, hogy leoltson, de az utolsó mondatom beléfojtotta a szót. Hirtelen elvesztette a tartását és mintha a levegő is megfagyott volna a szobában. Komor hangulatom rá is átragadt. Elengedte a vállamat, majd a szállodai szoba apró hűtőjéből előhúzott egy üveget és töltött magának belőle. Miután megitta, újra töltött. Felém kínálta az üvegben maradt alkoholt, de tagadóan ráztam a fejem. Én tudtam, hogy nem megoldás. Semmire sem megoldás. Judd azért még próbálkozott vele, mostanában egyre gyakrabban, de már nem maradt erőm még őérte is aggódni.
- A szülőkkel mindig baj van. Én már csak tudom - lehajtott fejjel a padlót bámulta, majd erőt véve magán folytatta volna, de leintettem.
- Nem kell megkérdezned. Hasonló cipőben jártok.
- Értem - bólintott Judd és az információ hallatán kissé ellágyult a tekintete, együttérzés jeleit véltem kiolvasni belőle. - Az apám tönkretette az életemet. Ne hagyd, hogy vele is megtörténjen!
- Attól tartok, már megtörtént. Stella alapos munkát végzett. Meg tudnám fojtani azt a nőt! Már mindenfélére gondolok és megőrülök, hogy semmit sem tudok Lilyről!
Kifakadásomat Judd hallgatása fogadta, majd egy sóhaj kíséretében a legkézenfekvőbb tanácsot adta.
- Akkor hívd fel!
- Csak úgy, három év után? - felálltam és járkálni kezdtem a szobában. - Mégis hogyan, mit mondanék neki? Mivel magyaráznám, hogy éppen most bukkanok fel az életében? Mondjam meg neki, hogy végig olvastam a blogját, hogy nyomoztam utána és a titkai után? Csak elveszíteném a bizalmát!
- Akkor írj neki üzenetet, vagy nem tudom. Szüksége van rád! Nem hagyhatod magára, ha tényleg ekkora a baj. Segíts neki!
- De az is lehet, hogy a barátjánál van. Ő biztosan segít neki. Rendes srácnak tűnik abból, amit ír róla. Én nem akarok beleavatkozni, közéjük állni…
- Aha. Gyáva vagy! - Judd felhajtotta az italát és megköszörülte a torkát. - Oké, ne tegyél semmit! A srác ott van neki és számíthat rá. Így is a legjobb, nem igaz?
Nem vagyok gyáva! – Úgy tűnik Aidennel boldog. Nekem ez a fontos. Ha az a fiú tényleg szereti, segít neki. De mi van, ha mégsem szereti eléggé, vagy nem tud segíteni? Lehet, hogy igaza van Juddnak és telefonálnom kellene. Még mielőtt beleőrülök az aggodalomba és túlkombinálom a dolgokat.
Ökölbe szorítottam a kezemet. Bárcsak! Annyiszor megkezdett gondolat, amit most bizonytalanságba oltott vágyam szakított félbe:
- Azt szeretném, ha rám is számíthatna!
LILY
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a kulcs elfordult a zárban. Csendesen lopakodtam be a lakásba, mintha tolvaj lennék, aki az éjszaka titkaiért jött. Tudtam, hogy senki sem lesz itthon, nem ért váratlanul üres csöndje. Így volt tökéletes, haladékot kaptam a magyarázkodásra.
Minden olyan volt, mint az emlékeimben, még az régi szoba is, ahol egy éven keresztül laktam, csak Veronique és Joseph szobája nem várt rám. Csalódottan néztem körül, némi haragot is éreztem. Reméltem, ez is változatlan lesz, hogy itt találom majd Veronique valamelyik régi ruháját, egy párnát az illatával, vagy valami mást, amit a kezembe vehetnék, és megnyugtatna: most már minden rendben lesz.
Míg az én szobámat Sky érintetlenül hagyta, az anyjáét stúdióvá alakította. Fáradtan rogytam az irodai szék puha ölelésébe, nem tudtam, mihez kezdjek. Tétován húztam végig ujjaimat az elektromos zongorán, majd az asztalhoz fordultam a székkel és a hűvös felületre borultam, hogy lehűtsem forró arcomat.
Hallottam, ahogyan Veronique azt mondja nekem: Hozzánk mindig jöhetsz. Vártam, ahogy végigsimít a hajamon, éheztem erre az érintésre, vagy arra, hogy átöleljen. Anyám sosem ölelt meg, soha nem volt hozzám egy kedves szava sem. Nem is emlékszem, mondott-e nekem valaha mást is, amit nem megalázásnak szánt.
Lassan erőt vettem magamon, és sorra kihúztam az asztal fiókjait, hogy átnézzem a tartalmukat. Sky személyes holmijai között kutakodtam, de úgy éreztem, megbocsátható, amit teszek. Egy telefonszámot kerestem, amin elérhetem, mert ahogyan a szoba, ez is megváltozott.
Ahogy kutattam a fiókokban, a papírok alatt mindig beleakadtam valami hideg fémbe, újra és újra követelve, hogy vegyek róla tudomást. Egy ezüstkeretes fényképet szabadítottam ki fogságából, amit az asztalra állítva farkasszemet nézhettem önmagammal. Mégsem felejtettek el!
Mosolyogva keresgéltem tovább, végül egy szerződésen megtaláltam, amire szükségem volt. Az órára pillantottam, pár perccel múlt éjjel egy. Tudtam jól, hogy telefonálhatok ilyenkor, hogy megértő fülekre találok, mégis remegő kézzel pötyögtem be a papírról a számokat a telefonomba.
Szinte azonnal felvette a hívott fél, és a megkönnyebbüléstől zokogva szólaltam meg:
- Sky?
SKY
- Lily? - kérdeztem bizonytalanul, abban reménykedve, hogy nem álmodom és ő szólt hozzám. - Lily, tényleg te vagy az?
- Én vagyok... Sky, tudom, hogy késő van.
- Lily, te sírsz? Mi történt? - Kikapcsoltam a laptopom, amin ezen a késői órán dolgoztam. A következő pillanatban Judd felkapcsolta az ágya feletti éjjeli lámpát, és álmosan pislogva nézett rám, majd az éjjeli szekrényen lévő könyvért nyúlt és olvasást színlelt Tudtam, hogy a beszélgetésünket akarja végighallgatni. Tehette volna a sötétben is, párnába fúrt fejjel, de Judd szeretett nyílt kártyákkal játszani és szeretett mindent tudni. Rólam, de főként Lilyről, mióta tudomást szerzett róla.
- Az anyám... Szóval, nehéz most erről beszélni, de már nem számít. Eljöttem. Megígértem Veronique-nak, hogy eljövök, ha már... ha már...
- Értem. Hol vagy most? - görcsösen próbáltam rendet teremteni a fejemben. Lily hívása váratlanul ért. Alig néhány órája még én gondoltam arra, hogy felhívjam a lányt, de nem volt hozzá bátorságom. A sors, úgy látszik, nem adott más választást, újra találkoznunk kell, dolgunk van egymással. De vajon mit szán kettőnknek? Torkomban dobogott a szívem, egyszerre száguldottak keresztül rajtam a lehetőségek, az, ami előttünk állhat, a vágy, hogy lássam, hangjának csengése és a félelem, hogy jól van-e. Észre sem vettem, hogy reszketek, és alig bírom tartani kezemben a telefont.
- Adott egy kulcsot. Veronique.
- Kaptál az anyámtól egy kulcsot? Istenem... Sosem mondta. Mikor? Nem, ez most nem is lényeges. Lily, édesem, nyugodj meg, most már jó helyen vagy. A vendégszoba... vagyis a szobád... Szóval, pihenj le! Ne menj sehova, kérlek! Megígéred, hogy ott maradsz, amíg hazaérek? Nem szöksz meg? Megbeszélünk mindent és rendbe hozzuk a dolgokat, amennyire lehet...
- Mikor?
- Hogy mikor jövök haza? Hétfőn dél körül. Mire a suliból hazaérsz, már én is ott leszek - sóhajtottam és magamban hozzátettem, nem elég hamar. Ebben a pillanatban ott szerettem volna teremni mellette, fogni a kezét, ölelni, vigasztalni. – Vagy akarsz most beszélni róla?
- Most… most csak jó, hogy eljöttem. Félek, de jó itt lenni. Túl sok az érzés. Nem tudok beszélni.
- Rendben, akkor majd beszélünk, ha ott leszek.
- Nem szeretnék gondot okozni neked. Mondd meg, ha...
- Lily...
- Szóval elmegyek, ha nem szeretnéd, hogy itt legyek, ha zavarlak.
- Nem zavarsz, dehogyis! Amúgy is túl nagy nekem az a lakás. Azt akarom, hogy jól érezd magad! Megígéred?
- Feltúrtam az íróasztalodat.
- Hogy mit csináltál? - nevettem a hirtelen témaváltáson.
- Muszáj volt. Megváltozott a számod.
- Hát, ez így bocsánatos bűn. Van még valami más is, amiről tudnom kell?
- Ma még semmit sem ettem.
- Oké, ez sokkal súlyosabb vétek. Vesd rá magad a hűtőre! Lily, otthon vagy! Most már megnyugodtál? Fogsz tudni aludni?
- Azt hiszem.
- Holnap felhívlak! Vagyis ma. Ha szükséged van valamire, a kabátzsebemben mindig marad pénz. Kutasd át őket, tudom, hogy menni fog!
- Van pénzem, Sky - mondta elcsukló hangon, és mintha már nem lett volna annyira bátortalan, az én reszketésem is megszűnt. Lily otthon van.
Nehéz szívvel szakítottam meg a hívást. Annyira szerettem volna még hallani a hangját, akár órákon keresztül is, de nem akartam ráerőszakolni magamat. Féltem, hogy ezzel elriasztanám.
Juddra pillantottam, aki még mindig a könyvet bújta.
- Lily volt.
- Kitaláltam - zárta be a könyvet nyugodtan Judd, és egy pillantást vetett rám. - Fülig ér a szád.
- Talán megbocsátható.
- Éjjel kettőkor nem! - morogta és a fejére húzta a takaróját.
Én nem bántam. Sem éjjel kettőkor, sem máskor. Azt sem vettem észre, hogy mosolygok. Ha nem figyelmeztet rá, fel sem tűnik. Csak az nem maradt észrevétlen, hogy mennyire hiányzott valami az életemből, mert most úgy éreztem, így kerek az egész.
- Csak ne bízd el magad! – hangzott a figyelmeztetés a takaró alól, mire válaszként a kispárnám landolt oda, ahol a barátom fejét sejtettem. – Komolyan mondom! Sky, a nők kiszámíthatatlanok!
- Ne félts! Tudok vigyázni magamra!
- A szívedre is?
Jó kérdés. Éppen csak elkezdtem érezni, hogy újra dobog.
Megjegyzés küldése