LILY
- Lily! Kapcsold már be a hülye telefonodat! – kiáltotta felém a folyosó túloldaláról Dakota, közben az iPhone-jával integetett nekem, ha nem lenne egyértelmű, mit akar.
Kikerültem néhány srácot, akik összedugták fejüket egy darab papír fölött és hangosan röhögtek valamin. Átverekedtem magam egy újabb csoport izzadtságszagú sportmezes fiún, végül a szurkolócsapat két legnépszerűbb tagján is. Dakota ez idő alatt a telefonját nyomkodta unott arccal és fikarcnyit sem törődött a külvilággal, amíg a külvilág be nem tolakodott a privát szférájába. Nyugalma most inkább dühített, mintsem irigyeltem volna.
Fel sem nézett, csak lezárta a telefonját és szűk farmere hátsó zsebébe csúsztatta.
- Este próbáltalak hívni. Rád írtam Messengeren is, de nem válaszoltál. Hová tűntél?
- Bocs, tanultam.
Hazugság volt. Két napja már, hogy eljöttem otthonról és a telefont azóta sem mertem visszakapcsolni, hogy ne kelljen anyámmal harcolnom.
- Anyád felhívott tegnap, rólad kérdezősködött. Mivel nem tudtam semmit se mondani neki, felhívta az anyámat is, hogy faggasson ki, hátha elhallgatok valamit. Basszus, nem hiszem el, hogy leléptél otthonról!
- Hagytam üzenetet anyámnak.
Megint azzal a mindent látó tekintetével nézett rám. Próbált áthatolni a maszkomon, de éreztem benne valami bizonytalanságot, ami visszatartotta. Talán félt a felelősségtől, amit magára venne velem és a problémáimmal. Többek között ezért sem akartam másokat terhelni, a magánéletem csak rám tartozott, az én harcom volt.
- Mi történt?
Mély levegőt vettem, mintha éppen hozzá akarnék fogni a beszámolóhoz. Dakota várta, hogy mondok valamit, de én csak kifújtam a levegőt és lesütöttem a szememet. Nem akartam beavatni, keresgéltem a kifogásokat, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Szerencsére ekkor megszólalt a csengő, indulnunk kellett volna órára, de Dakota nem mozdult.
- Nem mondhatom el. Sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy mi történt. Jobb ez így.
- Aiden?
- Ne faggass!
- Oké - vállára vette a táskáját és megindultunk a termünk felé. -, de készülj fel, hogy anyád bejöhet a suliba, vagy odakint megvár. Nem tudom, mi folyik otthon nálatok, erről sose beszéltél, de tudom, hogy van valami.
Bűntudatom volt, mégiscsak a barátnőm és sosem hagyott cserben. De az anyával kapcsolatos dolgokat annyira szennyesnek éreztem, hogy nem akartam az ő nyakába zúdítani.
- Sajnálom, ezt én szúrtam el. Te mindig rendes voltál velem.
- Egyszer talán elmondod. Nem fogok kérdezősködni, talán nekem is jobb, ha nem tudok semmit. Csak tartok tőle, hogy anyád jelenetet rendez itt, mindenki előtt. Azt csak nem akarhatod.
- Délután hazamegyek – mondtam minden meggyőződés nélkül, de tudtam, elkerülhetetlen, hogy találkozzak vele. El kell hoznom a holmimat, még mielőtt anyám rá teszi a kezét valami olyanra, ami kedves nekem.
***
Próbáltam minél halkabban nyitni az ajtókat, kevés zajt csapni. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a régi beidegződésektől. Túl késő volt ahhoz, hogy anyám otthon legyen, mégis a legapróbb neszre is összerezzentem.
A lakás levegőtlen és túlfűtött volt, megcsapta orromat az alkohol szaga, mire gyomrom azonnal görcsbe rándult.
Lélegezz! – biztattam magam, de ezzel csak még jobban felfigyeltem rá, hogy ez az intenzív szag mennyire fojtogat. Úgy áradt felém, mintha ki akart volna szorítani a lakásból. Szívesen csaptam volna be magam után az ajtót és menekültem volna minél messzebbre innen, de előbb meg kellett tennem, amiért jöttem.
A tervem nem volt rossz, csak a körülmények hagytak cserben. Anya tényleg nem volt otthon. Csak Sam. Tétova óriásként tornyosodott az előszoba homályában, mikor a kulcszörgésre előbújt a nappaliból. A háttérben bömbölt a tévé, nyilván megint valami olcsó akciófilmen edzette a szürke agysejtjeit.
- Hát előkerültél? – szólalt meg, miután feldolgozta a sokkot, amit a megjelenésem okozhatott.
- Nem végleges – vetettem oda, játszva a magabiztost, miközben belül reszkettem.
Az érzelmek azonnal megrohantak, mikor átléptem a lakás küszöbét. Emlékek tolultak fel, és úgy éreztem magam, mintha újra csapdába esnék, ahonnan nincs menekvés.
Erősnek kellett lennem. Erős akartam lenni, aki megrázza magát és leperegnek róla a ránehezedő emlékek árnyai. De annyira sebzett voltam, még épp csak elindultam a gyógyulás útján, amiről nagyon könnyen vissza lehet fordulni, elveszni, elsüllyedni. Korai volt még ez a vállalkozás, talán fel sem készültem rá. De ha már itt vagyok, végig kell csinálnom. A kudarc minden eddigi törekvésemet félresöpörné. Nem engedhetek neki.
- Felhívom anyádat, beszélni akar veled.
- Ne! – néztem rá kétségbeesve. Fura élmény volt, az első pillanat, mióta nálunk lakott, hogy találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra összekapcsolódtunk, beláttunk a másik álarca mögé és értettük, mi zajlik mögötte.
- Legfeljebb azt mondom, hogy nem vettem észre, hogy itt jártál.
- Kösz. Nektek is jobb ez így. Nem fog annyit balhézni, ha nem leszek itt. Összeszedek néhány holmit és már itt sem vagyok.
Megráztam magam, falat húztam a lelkem köré, hogy amíg itt vagyok, ne érje sérülés. Próbáltam kizárni Samet is. Nem néztem rá, amikor bevonultam a szobámba, de ő sem hagyta magát lerázni.
Biztonsági őrként támasztotta a szobám ajtaját, amikor elkezdtem összepakolni az ottmaradt holmijaimat. Minden mozdulatomat figyelte, mintha el akarnék vinni valamit, amihez nincs engedélyem. Tolvajnak éreztem magam a régi szobámban. Betolakodó voltam. Amikor kitettem innen a lábam, nélkülem folyt tovább az élet, és ehhez az élethez nekem már nem volt közöm.
- Nem kellett volna elmenned. Anyád kiborult – közölte velem, miközben figyelte, hogy a szekrényemből a táskámba dobálok tankönyveket, ruhákat és apa ajándékait felváltva.
Már, ami megvolt belőlük. A cuccaim fel voltak túrva, néhány hiányzott is. Gondolom, anyám kiválogatta magának, ami tetszett neki. Ugyanez volt a helyzet a kozmetikai szerekkel és a bizsukkal. Szinte semmit sem hagyott meg nekem. De nem számított. Már nem. Ennyivel is kevesebb lettem. Ennyivel is kevesebbet viszek magammal az új életembe.
- Én is.
- Ezt nem így kellett volna.
- Sok mindent nem így kellett volna! Például innia sem kellett volna! – kiabáltam dühösen. Mérges voltam. Talán Sam jelenléte miatt, amiatt, hogy beleszólt kettőnk dolgába, vagy amiatt, hogy a saját anyám kizsákmányolt.
- Apádnál vagy?
- Sejtettem, hogy ezt gondolja. Nem, nem az apámnál vagyok.
- Megmondod, hol?
- Nem.
Összeszorítottam a számat. Furcsa volt Sam faggatózása, azelőtt szinte alig beszéltünk. Anya számított rá, hogy visszajövök. Fel voltak készülve az érkezésemre, leginkább kérdésekkel.
- Hol van a korcsolyám? – a szekrény aljában tartottam, de nem volt a helyén. Aidennel pénteken ki akartunk menni a jégpályára.
- Eladta. Nem volt pénze.
- Hogy mit csinált? Veronique-tól kaptam!
- Miért? Sosem használtad!
- Micsoda? Ezt mondta? Egész télen, minden második héten…
Nem volt értelme folytatnom a magyarázkodást. Kinek is tartozom magyarázattal? Samnek? Anyámnak? Magamnak? Miért? Nem tartoztam már ide, és ennek több jele is volt. Anyám gyökeresen kiirtott az életéből.
Az íróasztalhoz léptem, hogy magamhoz vegyem a laptopomat, és ezzel végeztem is, megyek, és többé nem nézek vissza. Megkaptam a választ, amit kerestem.
- Azt nem viheted el!
- Ez az enyém. Apától kaptam.
- De anyád azon szokott chatelni a barátnőivel.
Görcsösen szorítottam magamhoz a gépet. Anya ezen chatel? Hogyan? De hiszen jelszóval védem! Hát semmi sem szent előtte? A mentett könyvjelzőimre gondoltam, a felhasználónevemre, a jelszavakra, a blogomra, a közösségi oldalakra, az írásaimra… Anya mindenütt ott volt, mindent olvasott és mindenről tudott, belemászott az életembe.
- Akkor ezentúl nem fog.
Elraktam a laptopot. Mégis mit tehetne Sam? Erőszakkal elveszi tőlem?
- És mit mondjak neki, hol vagy?
- Ennél sokkal jobb helyen – feleltem és bevágtam magam után az ajtót. Legyen Sam gondja, hogyan csillapítsa majd le anyámat!
SKY
A szokottnál hamarabb érkeztem haza. A lakás sötét volt és üres. Nem várt üzenet a hűtőszekrény ajtajára ragasztva, SMS-ben sem tudatta velem, merre jár. Csak egy valamire tudtam gondolni, hogy Lily Aidennel lóg.
Együtt akartam tölteni vele az estét, pizzát rendelni, beszélgetni, közelebb kerülni hozzá, újra olyan jó barátokká válni, mint régen. Ott volt köztünk egy szakadék, amit mindketten éreztünk, de nem tudtunk átlépni rajta. Bíztam benne, hogy csak idő kérdése és összeszokunk.
Legalábbis eddig bíztam. De most minden dühömmel Aiden ellen fordultam. Fortyogtam magamban és őt okoltam, amiért ott áll közöttünk, ő maga volt a szakadék. Elöntött a féltékenység és a vágy, hogy valamit összetörjek, romboljak. Azt is tettem, csak nem magamon kívül, hanem belül, a lelkemben, hűen a régi szokásaimhoz.
Nem akartam, hogy Lily így, ebben az állapotban találjon itthon. Nem akartam neki azt a csalódást, hogy nem vagyok jobb az anyjánál. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, hogy a fiúval van és tartom magam az eredeti tervemhez.
Megrendeltem a pizzát, majd egy relaxációs zene segítségével próbáltam lenyugtatni magam. Nem segített. Néhány másodperccel később már rock dübörgött a hangszórókból, éppen erre volt szükségem.
Percenként bámultam a telefonom kijelzőjére. Az idő nem telt, Lilynek pedig híre sem volt.
Nem sokkal azután toppant be, miután megérkezett a pizza. Már éppen rá akartam telefonálni, merre jár, mikor nyílt az ajtó, majd egy halk puffanás jelezte, hogy megérkezett. Egy bőrönd hevert lábainál, ő pedig összetörten, magába roskadva ült az előszobában. Arca maszatos volt a sírástól, és nagy csodálkozó szemekkel nézett rám.
- Azt hittem, előtted hazaérek.
Haza. A szó melengette szívemet, de a kétségbeesésem nem enyhült, látva, mennyire rosszul van.
- Hol voltál? Már nagyon aggódtam.
Féltem kimondani ezt az apró vallomást, ne érezze úgy, hogy ráakaszkodom, hogy ellenőrzöm, hogy minden lépéséről tudni akartam.
- Ott…
- Ott?
Kérdésemre csak bólintott, éppen kibuggyanni készülő könnyeit nyelte vissza.
- Gyűlölöm őt! Belemászott az egész életembe. Kifosztott, elvett tőlem mindent. A korcsolyát, amit Veronique-tól kaptam. Eladta és… megitta az árát. El akartunk menni korcsolyázni Aidennel. Feltörte a laptopom… Nyomozott utánam… olvasta a blogomat, amit róla írtam… a titkaimat.
Lassacskán összeraktam a mondatfoszlányok értelmét. Már minden világos volt. Karomat ölelésre tártam és magamhoz húztam őt. Csak öleltem, és közben úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a világon. Arra vágytam, bárcsak így maradhatnánk örökké. Simogattam a haját, és lassan megnyugodott, kibontakozott az ölelésemből.
- Mondtam, hogy ne menj el hozzá. Legalábbis nélkülem.
Tehetetlennek éreztem magam. Nem hagyja, hogy segítsek neki. Semmilyen értelemben sem. Befogadtam, és számára ez volt a legtöbb, amit tehettem érte, pedig többet is adhatnék! Ezt viszont nem tudtam elmondani neki. Csak elutasítaná a próbálkozásaimat.
Még korai. Hagynom kell, hogy egyedül próbálja meg, és ha aztán nem bírja, talán képes lesz segítséget kérni, vagy még mindig közbeléphetek.
Néztem, ahogy felemeli nehéz bőröndjét és bevonszolja a szobájába. Már léptem, hogy segítek neki, elveszem tőle, de ő makacsul szorította a fogóját, egy lendülettel az ágyára dobta és elkezdte kipakolni. Könyvekkel volt tele, ruha szinte alig.
- Ennyi az összes cuccod?
- Szó szerint értettem, hogy kifosztott – morogta felém. Ismeretlen volt ez a hangvétel, nem esett jól. Nem válaszoltam. Észrevehette, hogy hallgatásom mögött egy leheletnyi neheztelés lapul. – Ne haragudj! Nem akarlak bántani, csak túl…
- Nehéz? – kérdeztem morcosan, sértette büszkeségemet, hogy éppen velem beszél így, aki segített neki.
- Tudod… - kezdett bele a mondatba, majd elfordította a fejét. Zavarban volt. Attól, amit mondani akart, vagy attól, amit mondott.
- Az ember mindig azokat bántja, akiket szeret - fejeztem be helyette, majd magára hagytam. Hadd eméssze a hallottakat. Korai volt még itt érzelmekről beszélni, felpiszkálni, felbolygatni, amit mindketten elástunk magunkban, de végig ott hordoztuk legbelül.
Átmentem a nappaliba. Töltöttem egy pohár bort magamnak, majd leültem a kanapéra, hogy kettesben maradjak gondolataimmal. Néhány perc múlva utánam jött és leült mellém. Fejét a vállamra hajtotta. Ittam egy korty bort, majd felé nyújtottam a poharat, mire ő fintorogva eltolta. Édes volt, ahogy tiltakozott, de meg tudtam érteni. Legszívesebben magamhoz szorítottam és öleltem volna, amíg bele nem fáradok. De indokolatlanul nem tehetem meg. Próbáltam csak élvezni a helyzetet, ahogy testünk összesimult, hogy itt ül mellettem. Éreztem a belőle áradó melegséget, fejét a vállamon. És elképzeltem.
Innom kellett még egy kortyot.
- Sky, tényleg sajnálom – éppen idejében törte meg a meghitt pillanatot, már nehezen tudtam kordában tartani az ösztöneimet.
- Tudom - letettem a poharat a kávézóasztalra. - Rendeltem pizzát. Van kedved megnézni egy filmet?
- Ilyenkor? Nincs túl késő? Nekem holnap iskola.
- És? Nem vagyok az apád, nem fogom számonkérni rajtad, hogy mikor feküdtél le – mondtam nevetve, mire ő is elmosolyodott.
Kiszaladt a pizzáért, amit a konyhába tettem le, mire visszaért, elindítottam a filmet. A szőnyegre ült, hátát a lábamnak támasztotta, pont úgy, mint régen, amikor velünk élt. Itt volt anya is és Joseph, és minden olyan más volt. Ketten maradtunk. A megrohanó emlékek hatására felerősödött bennem a magány érzése és az, hogy mindig közel akarom őt tudni magamhoz. Nem engedhetem el, nem engedhetem!
– Lily…
- Igen?
- Kérdezted, hogy mi lett anyám cuccaival. A gardróbba dobozoltam el mindent, a régi korcsolyáját is. Talán jó lesz neked, és ha bármire szükséged van, vedd csak el, ő úgyis neked adná.
- Köszönöm – suttogta meghatottan, és hálás kis cicaként simult hátával a lábamhoz.
LILY
Mintha egy kincseskamra tárult volna fel előttem. A gardrób zsúfolva volt dobozokkal, feliratozva és címkézve. A cipők a legalsó polcon gondosan kitömve, egymásra pakolva, ahogyan még Veronique hagyta. Rögtön megtaláltam a korcsolyát is, teljesen jó volt rám. Tudtam, hogy az lesz. Eszembe jutott, hogy három éve, nem sokkal a baleset előtt színházba mentünk, és ő adta kölcsön az egyik cipőjét. Ott pihent az is a polcon a többi között, egy darabka Veronique-ból, egy felébredő emlék, amitől hirtelen már nem éreztem magam annyira magányosnak. Itt volt velem, figyelt rám, még ennyi idő után is a segítségemre sietett.
Anyám elvett tőlem egy emléket, de most egy egész életnyit kaptam. Visszakaptam Veronique-ot. Sky azt mondta, azt kezdek a sok holmival, amit akarok. Sorra csomagoltam ki a dobozokat és fogtam kezembe azokat a tárgyakat, amiket minden nap használt. Verseskötetek, fényképek, minden, ami hozzá tartozott, amiket szerettem, átkerültek a szobámba. Lassan, apródonként vissza-visszatértem a gardróbba, és mindig vittem magammal valamit. Többé már nem voltam egyedül, Veronique egy része visszatért a lakásba, ha csak a szobámba is, de segített, hogy otthon tudjam érezni magam.
Kezdtem magamra találni, megnyugodni, több időt szentelni a számomra fontos dolgoknak. Ki tudtam tölteni az üres órákat. Újra írtam a történeteimet, olvastam, zenét hallgattam, kezdtem normális fiatal lányként élni az életemet. Gyógyultam, és ez feltűnt Aidennek is. Már nem húzódtam el tőle, már nem volt mit szégyellnem. Ismerte a titkaimat és ez nem zavarta őt. Szokta az új Lilyt, aki már nem volt annyira törékeny és nem kellett olyan óvatosan kezelni, mint azelőtt.
- Szeretném megismerni!
- Kit?
Egymás kezét fogva siklottunk a jégen. Aiden lassított, majd szembefordult velem és átölelt.
- Hát ezt a Sky-t, a te jótevődet.
- Ja!
Már vártam, mikor hozakodik elő ezzel a kéréssel. Nem éreztem úgy, hogy meg kell történnie a találkozásnak, de tudtam, hogy neki fontos lesz. Mint minden, ami velem kapcsolatos.
- Tudni akarom, hogy kell-e féltékenynek lennem.
- Hogy? Sky-ra? Miért kellene féltékenynek lenned?
- Mert, mondjuk, együtt élsz egy huszonöt éves pasival, aki nem a vérrokonod?
Meglepődtem. Sosem gondoltam így Sky-ra. Az életem része volt, akár van köztünk vérségi kötelék, akár nincs. Aiden szemén keresztül azonban más megvilágításban látszik a dolog.
- Oh!
- Bizony!
Nekiszorított a védőkorlátnak és pimaszul méregetett, úgy tűnt, mintha leplezni akarná aggodalmát, de átláttam rajta. Féltékeny volt. Tartott Sky-tól. Én pedig élveztem a helyzetet. Gonoszkodva nevettem rá.
- Szerinted?
- Szerintem? Az enyém vagy, Lily Jackowski, és nehezen tűröm, hogy bárki is túl közel merészkedjen hozzád!
- Féltékeny vagy!
Nevettem. Mert jóleső érzés volt, mert vicces volt, mert még sosem tapasztaltam hasonlót. Újdonság volt, és nem fértem a bőrömbe az érzéstől. Még szorosabban ölelt magához és egy csókkal fojtotta belém a nevetést, jelezve, övé az irányítás, ő itt az alfahím, és eszembe se jusson lecserélni őt. Nem volt ilyen szándékom.
Megjegyzés küldése